Ábris, Gábris, meg a csodafa
 
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy barna mackó, úgy hívták, hogy Ábris. És volt egy mosolygós mókus, úgy hívták, hogy Gábris
Ábris és Gábris egész tavasszal együtt csatangoltak. Nyáron cseréptetős házat építettek, s attól kezdve együtt éltek. Gyümölcsöt gyűjtöttek, mézeslépet eszegettek. Mindenfélét hazahordtak, és aztán soha semmit nem találtak.
Egyik sétájukon egy csodaalmát leltek. 
– Ezt megsütjük ebédre! – határoztak egyszerre.
Hazavitték az almát, elfelezték, s a tűzhely tetejére tették.
Sült, sistergett a csodaalma, és közben, észrevétlen, egy csodamag a földre pottyant.
Alighogy földet ért a mag, odakint megeredt az eső. A víz a cseréptetőn át a szobába csorgott.
Ábris és Gábris máris pattant, hogy megigazítsák a cserepet a tetőn.
– Hozd az ernyőt! – mondta Ábris.
– …Hová is tettük? – kérdezte Gábris.
– Hová is, hová is.
Fölforgatták a ládafiát, aztán a szekrény alját, aztán a kuckó kincseit, de az ernyőt nem találták.
A víz tovább csorgott a szobába, egyenest a csodamagra.
– Az almáriumfiók! Oda tettük az ernyőt! – kapott észbe Gábris.
Próbálták az almáriumfiókot, de nem nyílt. Kulcsra zárták utoljára.
– Hozd a kulcsot! – mondta Ábris.
– …Hová is tettük? – kérdezte Gábris.
– Hová is, hová is…
Kiforgatták a kabátzsebeket, aztán a zöldségeskosarat, aztán a szerszámosládát, de a kulcsot nem találták.
A víz tovább csorgott, a csodamag duzzadni kezdett.
– A tarisznya! Abba tettük a kulcsot! – csapott a homlokára Gábris.
– Hol a tarisznya?
– Amott lóg, a mennyezeti gerendán! A partvissal elérjük!
– Hozd a partvist! – mondta Ábris.
– …Hová is tettük? – kérdezte Gábris.
– Hová is, hová is...
Átrámolták a konyha homályos szögletét, aztán a kamrát, aztán az ágy alját, de a partvist nem találták.
A víz tovább csorgott, a csodamag gyökeret eresztett, és egy sudár, zöld hajtást hozott.
– A nagyszekrény! – kurjantott Gábris. – Amögé tettük a partvist!
Nekiveselkedtek. Tolták-vonták a szekrényt, de az nem mozdult.
– Állj! Mi ez a szag?! – egyenesedett fel hirtelen Ábris.
– Jaj! Megégett az almánk! Jaj! Oda az ebédünk! – siránkozott Gábris.
Mérgükben akkorát taszítottak a szekrényen, hogy az megmozdult, és mögüle kizuhant…
– …A partvis!! – kapta el a partvis nyelét Gábris.
A partvissal leügyeskedték a mennyezeti gerendáról a tarisznyát. A tarisznyából kivették a kulcsot. A kulccsal kinyitották az almáriumfiókot. Az almáriumfiókból elővették az esernyőt.
A víz eközben tovább csorgott, a csodamag hajtása fácskává erősödött.
Ábris és Gábris elindult az esernyővel az udvarra.
– Hozd a létrát! – mondta odakint Ábris.
– …Hová is tettük? – kérdezte Gábris.
– Hová is, hová is…
Feldúlták a tornácot, aztán a pincét, aztán a fészert, de a létrát nem találták.
– A hátsó udvar! Oda vittük a létrát! – emlékezett hirtelen Gábris.
Rohantak a hátsó udvarba, és valóban: ott feküdt a létra. Csakhogy egy mérges kutya vicsorgott mellette!
Ábrisnak akkor olyat kordult a gyomra éhségében és izgalmában, mintha a nagyágyú dördült volna meg. A kutya rémülten elrohant a vakvilágba.
Ábris és Gábris sóhajtott egyet, aztán fogták a létrát, nekitámasztották a ház falának, felmásztak a tetőre, és végre megigazították a félrecsúszott cserepet.
Elégedetten tértek vissza a házba: többé nem esik be az eső!
Odabenn ezalatt kilombosodott a csodafa. A levelek közt két hófehér virág virított.
Ábris és Gábris ámultan nézte a csodát, ám a fa lombja hirtelen hervadni kezdett.
– Vizet! – kiáltotta Gábris, és rohantak ki az ajtón az udvarra, fel a létrán a tetőre. Fenn a tetőn visszatolták az imént megigazított cserepet.
A házba az eső újból beesett, minden a feje tetején állt, de a fa pompázott.
– Most boldog vagy? – kérdezte Gábris.
– Most éhes vagyok! – válaszolta Ábris.
Erre elállt az eső. A tetőn benevetett a nap. A két fehér virág lehullott, s a helyükön két szép csodaalma termett.
Az almák láttán Ábris gyomra olyat kordult, mintha a hegy csúszott volna odébb. A csodaalmák megremegtek, s az egyik Ábris kezébe pottyant, a másik Gábriséba.
Ábris és Gábris azóta is együtt gyűjtögetnek, keresgélnek, cipekednek, eszegetnek. Ha szeretnétek csodaalmát enni, és nem féltek a rendetlenségtől, látogassátok meg őket!
 
Ajtós mese
 
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ajtó. Az ajtó kinyílt, és kigurult rajta Durrancs autó. Már régen járt a forgalomban, ezért minduntalan azt mondta: – Durr! –, és félősen pislogott két reflektor-szemével.
A kormánynál Jancsi bohóc, a nagy tányérpörgető ült. Rózsás kistányért pörgetett az orrán – gyakorolt az esti díszelőadásra. 
Durrancs autó hirtelen azt mondta: – Durr! –, és nem mozdult többet. Kilyukadt a kereke. 
A rózsás tányér elgurult. Gurult, gurult, kopp–kopp–kopp, végigkopogott a lépcsőn, a lépcső aljában ugrott egyet, és – csörr! – ezer darabra tört.
– Jaj, a tányérom! A málodai pörgőtányérom! – siránkozott Jancsi bohóc.
– Mehetek Málodába, újat venni! De hogy menjek Málodába, mikor az autóm kereke is kilyukadt? Jaj, mi lesz a díszelőadással?
Arra lovagolt csíkos százlábúján Jakab, a lovaglónyúl. A lovaglónyulak arról híresek, hogy három fülük van, kékek és butákat kérdeznek. Jakab azt kérdezte:
– Összetört a tányér?
– Össze! – mérgelődött Jancsi bohóc. – És nincs mivel Málodába mennem, hogy újat vegyek! Kölcsönadod a százlábúdat?
– Nem adhatom, fáj a lába! 
Akkor látta Jancsi bohóc, hogy a százlábú sántít a hátsó lábára.
– Ó!
Felhívták a hajókikötőt, de ott azt mondták, hogy harmincnapos vihar van, és nem indíthatnak hajót. Felhívták a repülőteret, ott meg azt mondták, hogy harminc napos köd van, és nem indíthatnak repülőt.
– Ó! Ó!
Arra röpült Diána, a kisboszorkány. A kisboszorkányok arról híresek, hogy söprűnyélen lovagolnak, csíkos cipőcskét hordanak és nagyon okosak. Diána azt mondta:
– Tessék Jancsi bohóc, kölcsönadom neked a söprűmet!
– Kedves, jó Diána! – derült fel Jancsi bohóc. – Mégiscsak lesz díszelőadás! Köszönöm a söprűt!
Jakab lovaglónyúl megszólalt:
– Összesöpröd a tányért?
– Össze, össze! 
De a tányérdarabkák sorra visszacsúsztak a földre, és ahányszor leestek, mindig azt lehetett hallani, hogy: – csirrcsurrcserrcsörr!
– Várj, Jancsi bohóc, majd én segítek! – ugrott Diána.
– Jó, te söpörd a tányért, én söpröm a szemetet! 
Így, kettesben, valahogy összesöpörtek. 
Aztán elindultak Málodába, söprűnyélen. Jancsi bohóc ült elől, Diána pedig hátul. Durrancs autó és Jakab lovaglónyúl sokáig integetett utánuk.
Diána kisboszorkány söprűjében az volt a furcsa, hogy hátrafelé repült. A felhőknek, a madaraknak, meg az égi táltosparipáknak ez persze nagyon tetszett. Szét is húzták a harminc napos ködöt, mint egy függönyt. Így érkeztek Málodába.
Málodában minden, de minden a fák lombjában terem. Van ott cipőfa, kalapfa, párnafa, sőt, még fagylaltfa meg perecfa is. 
Jancsi bohóc és Diána kisboszorkány sokáig keresgéltek, míg találtak egy tányérfát. Óvatosan szakítottak egy pörgőtányért az esti díszelőadáshoz. Fordultak volna vissza, ám Jancsi bohóc meglátott egy autógumifát. Gyorsan szakított egy jó erős autógumit Durrancs autó kerekére. Diána kisboszorkány is meglátott egy kenőcsfát. Szakított egy tubus lábkenőcsöt Jakab százlábújának a lábára. Így aztán nemcsak a díszelőadást mentették meg, de a százlábú lábát, meg Durrancs autó kerekét is.
Az esti díszelőadás végén a közönség hatvannyolc percig tapsolt Jancsi bohócnak, a nagy tányérpörgetőnek. Jancsi bohóc hatvannyolc percig hajlongott, aztán beült az autójába, és elégedetten visszazötyögött ahhoz az ajtóhoz, amelyikkel a mesémet kezdtem. Az ajtó kinyílt, és ők begurultak rajta. Azóta nem látta őket senki.
Így volt, nem így volt, ez egy ajtós mese volt!
 
Anyuka, Anita, meg a banya
 

Hol volt, hol nem volt, élt Vecsésen egy anyuka, és annak egy kislánya, Anita. Olyan jól egyetértettek mindenben, mintha mind a ketten anyukák, vagy mind a ketten Aniták lettek volna.
Sokat sétáltak a kertek alatt. Anyuka cipője így kopogott: kip-kopp, kip-kopp, Anitáé meg így: tip-topp, tip-topp. Végigsétáltak a Tó utcán, ráfordultak a Patak utcára, és elgyalogoltak a Kisfő-térig. Olyan illedelmesen lépegettek, mint két anyuka. 
A Kisfő-téren befordultak egy gidres-gödrös utcácskába, és megálltak egy titkos kapu előtt. Ezt a kaput csak ők ketten ismerték. A kapu mögött óriási kert rejtőzött, s a kertben száz papagáj röpködött szabadon.
Anyuka és Anita belépett a kertbe. A sárga, kék, zöld és vörös papagájok mind köréjük gyűltek, mert ismerték őket. 
Anyuka és Anita kölesmagot szórt a madaraknak, és közben beszéltek hozzájuk. Ilyeneket mondtak:
– Gyurika, Ferike! Varrd oda, merd ide!
A papagájok kórusban válaszoltak:
– Gyurrrika, Ferrrike! Marrrd oda, verrrd ide!
Anyuka és Anita olyan nagyokat nevettek, mint két Anita.
Egy nyári napon anyuka és Anita otthon maradt, és nagymosást rendezett. Mikor kimostak mindent, kosárba gyűjtötték a vizes holmit, és elindultak az udvarra teregetni. Anyuka papucsa így kopogott: kipi-kopi, kipi-kopi, Anitáé meg így: tipi-topi, tipi-topi.
Az udvaron Anita adogatott, anyuka teregetett. Szépen párba rendezték a zoknikat, kisimították a törlőruhákat. Éppen anyuka legszebb fodros hálóingét készültek felcsippenteni a kötélre, mikor arra repült lökhajtásos repülőgépén Házrontó-bontó banya. Olyan rút volt, mint egy vasorrú bába, de olyan szép szeretett volna lenni, mint egy tündér. Meglátta a fodros hálóinget:
– Hű, de csinos, hű, de kacér az a bodros tündérmundér! – kurjantotta. Lefelé irányította a repülőgép kormányát, és: – hopp! – kikapta a hálóinget anyuka kezéből.
– Vissza, vissza, Házrontó-bontó banya! – kiáltotta anyuka bátran. – Add vissza a hálóingemet!
Házrontó-bontó csak vihogott:
– Én leszek a legszebb tündér, enyém lett a tündérmundér! – és elrepült.
Anyuka és Anita futva indult a tolvaj után. Anyuka így futott: hipp-hopp, hipp-hopp, Anita meg így: hipi-hopi, hipi-hopi. Végigfutottak a Tó utcán, ráfordultak a Patak utcára, és elloholtak a Kisfő-térig. Úgy futottak, mint két Anita. 
A Kisfő-térről befordultak a gidres-gödrös utcácskába, és közben egyre azt kiabálták: – Add vissza a hálóinget, Házrontó-bontó banya!
Meghallották a papagájok anyuka és Anita hangját: – Huss! – kirepültek a kertből, és üldözőbe vették Házrontó-bontót.
A lökhajtásos repülőgép addigra átsuhant Pestlőrinc felett, és elérte Kispest határát. Házrontó-bontó lelassított a tízemeletes kispesti házaknál, és elégedetten hunyorgott lefelé:
– Aha! Aha! Ott állt régen a Horváth bácsi mintakészítő műhelye!... Lerontottam-bontottam!... Ott az emeletes háza... Lerontottam-bontottam!... Ott a Borzsákék verandás háza... Lerontottam-bontottam!... Amott a Vénuszék lombos kertje... Lerontottam-bontottam!... Aha! Aha! – úgy dörzsölgette a kezét, és úgy vihorászott, hogy nem hallotta meg a közelgő papagájokat: – Gyurrrika, Ferrrike! Marrrd oda, verrrd ide!
Így történt, hogy a kispesti piac felett, egész pontosan a piaci mázsaház felett, a száz papagáj lecsapott Házrontó-bontó repülőgépére. Vad csata kezdődött. Házrontó-bontó banya visított, a papagájok rikácsoltak. A piac melletti iskolából kifutottak a gyerekek, és hangosan bíztatták a papagájokat:
– Hajrá papagáj, harcolj, mint egy szamuráj!
Kicsit odébb, a tér túlsó felén, felriadt szendergéséből a Kossuth-szobor, és aggódva sandított fel az égre.
Egyre vadabbul folyt a csata. Csípték-vágták a madárcsőrök Házrontó-bontó banya bőrét. Az, hogy az irháját mentse, végül elengedte a hálóinget – gázt adott, s nagy dérrel-dúrral elmenekült.
– Éljen! Éljen! – tapsoltak odalent a gyerekek.
– Jóóól van! Jóóól van! – turbékolt tíz galamb a Kossuth-szobor vállán.
Ezzel el is ült a csatazaj. Házrontó-bontó elviharzott, és azóta nem mutatkozott sem Kispest, sem Pestlőrinc, sem Vecsés felett. A gyerekek visszamentek az iskolába. A Kossuth-szobor tovább szendergett. A papagájok visszaadták a hálóinget anyukának és Anitának, ők pedig folytatták a teregetést, mint két anyuka.
Ha Vecsésen jártok, s a Kisfő-térről befordultok a gidres-gödrös utcácskába, ne felejtsetek el megállni a titkos kapu előtt: talán ti is meglátjátok a szabadon röpködő száz papagájt. A Tó utcában pedig biztosan találkoztok anyukával és Anitával, akik olyan jól egyetértenek mindenben, mintha mind a ketten anyukák, vagy mind a ketten Aniták lennének.
 
Az aranyalma
 
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy királykisasszony, úgy hívták, hogy Zsófi. Volt neki egy sárgafalú várkastélya. Annak a kertjében nőtt egy almafa. Annyi piros alma termett rajta, hogy száz tepsi almásrétest lehetett belőle sütni.
Zsófi királykisasszony nagyon szerette a rétest, ezért hát vigyázott az almafájára, mint a szeme világára. 
Minden reggel kiállt a konyhaajtóba, és megszámolta a termést. El tudott számolni egészen ezerig. Utána feltekintett a fa csúcsára, hogy lássa, megvan-e az aranyalmája. Mert a fa csodafa volt: egy valódi aranyalma ringott a tetejében.
– Aranyalma! – legyintett Zsófi. – A rétesbe nem jó, megenni nem lehet, akkor meg mi haszna?

Nem figyelek semmire,
csak a teli tepsire,
a tepsiben hurka sül, 
nem csimbókos kutyafül,
hujjú, hujjú, hujjujú

Telt-múlt az idő. Pirosodtak az almák, nődögélt az aranyalma. Egy nap Zsófi királykisasszony elhatározta, hogy almásrétest süt. Jól befűtötte a kemencét, aztán kötényt kötött és kizsírozta a tepsit. Már éppen a lisztet szitálta, mikor meghallotta, hogy fenn a tetőn azt búgják a galambok:
– Fusson királykisasszony, meneküljön, ha kedves az élete!
– Miért futnék én a saját kastélyomból?
– Jön Glikoszept, a szörnyű háromfejű sárkány!
– Aztán mi dolga itt nálam?
– Meg akarja enni az almánkat!
– Abból nem kap! Mit teszek akkor én a rétesbe?
– Egyet se búsuljon, királykisasszonykám! – fütyült közbe a kémény. – Ha megjön a sárkány, beszélje rá, hogy az aranyalmával kezdje a lakomát. Aztán rakja meg jól a tüzet, a többit meg bízza rám!
Alighogy ezt kimondta, megérkezett a sárkány. Szusszant egyet, aztán neki egyenest a fának!
– Isten hozott, kedves Glikoszeptem! – állította meg mézes szóval a királykisasszony. – Megtisztel, hogy személyesen fáradtál el hozzám!

Nincs édesebb a nádméznél,
az lenne jó, ha rám néznél!
Rám néznél és elkísérnél,
még a kutyánktól se félnél.
Szakítanék neked almát,
úgyis tudom, hogy akarnád,
pirosat vagy citromsárgát,
míg a kerten rigó száll át.

– Falatozz jó étvággyal, csak arra kérlek, hogy az aranyalmámat ne bántsad!
– Miféle aranyalma? – bámult bambán a sárkány. – Hol van, nem látom!
– Amott, a fa hegyibe!
A sárkány gondolkodás nélkül nekiesett az aranyalmának. Olyan mohón nyelte, hogy mindjárt meg is akadt a torkán. Akkor meg csuklani kezdett, hogy csak úgy remegtek a kastély ablakai.
Zsófi királykisasszony ezalatt jól megrakta a kemencét. Füstölt is a kémény, egyenesen a sárkány orra alá.
– Ne füstölj te kémény! – bömbölt Glikoszept. – Anélkül is csuklom, nem látod? – A kémény azonban tovább füstölt.
– Hagyd abba, csíped a szemem! – csuklott a sárkány, de a kémény még csípősebben füstölt.
A sárkánynak megeredt a könnye: – Ha abbahagyod, elmegyek, és soha többé nem jövök vissza! – fogadkozott fuldokolva.
A kémény füstje erre olyat csavart Glikoszept három orrán, hogy az a csuklásból köhögésbe váltott. Köhögött, köhögött, és egyszer csak hopp!, kiugrott a torkából az aranyalma. Sóhajtott egyet a sárkány, aztán sebtiben szedte a sátorfáját és többé színét sem látták azon a vidéken.
Akkor kisétált a kastélyból Zsófi királykisasszony. Dúdolva leszedett tíz szem almát, és olyan almásrétest sütött, hogy a falubeli gyerekek mind odagyűltek az illatára.
Szépen körbeülték a tepsit, és mindenkinek vágtak belőle egy darabkát.
Az aranyalmát először felkötötték a kéménybe. Később mégis almafa csemetéket vettek rajta, és attól kezdve annyi almásrétest ettek, amennyi csak beléjük fért!

Ha nagykutyák megugatnak,
nem futok el napnyugatnak,
se nyugatnak, se keletnek,
engem vadsóskán neveltek.
 (Versek: Csoóri Sándor)
 
Aranysörény

	Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a lóistállóban három csikó: egy almásderes, egy fakó, meg egy pejkó.
	Mindhárman a legelőn nőttek, ügyesedtek, esztendőre három szép csődörré cseperedtek. 
	Az első kettő betanult hátaslónak. Az első, az almásderes, hamarosan úgy futott a lovasával, mint a sebes szél. A második, a fakó, akkorákat ugrott a hátasával, mint a nagykapu. Büszkék is voltak a tudományukra!
	Csak a pejkó nem akart megkomolyodni. Egyre a mezőn kergetőzött három játszótársával: a kóbor kutyával, a barátlepkével, meg a vándor vadkacsával.
	– Mikor nő már be a te fejed lágya is?! – dorgálta az almásderes.
	– Végy példát rólunk! Tanulj te is! – intette a fakó.
 	Ám a pejkó csak a mezőn múlatta az időt:
	– Nem hagyom itt a barátaimat! – rázta a sörényét. – Engem ők tanítanak!
	– Szép kis tanítók, nyi–ha–ha–ha! – hahotázott az almásderes meg a fakó. 
– Egy kóbor kutya! Egy barátlepke! Egy vándor vadkacsa! Nyi–ha–ha–ha! – és nem foglalkoztak többet a pejkóval.
	Egy nap új kanca érkezett az istállóba. Karcsú volt a lába, kecses a nyaka, aranyszín a sörénye. A három csődörnek nagyot dobbant a szíve. Mindhárman úgy érezték, hogy csakis Aranysörény lehet az életük párja.
	– Ha meglátja, hogy milyen gyorsan tudok futni, úgyis én kellek neki! – gondolta az almásderes.
	– Ha meglátja, milyen nagyot tudok ugrani, úgyis én kellek neki! – gondolta a fakó.
	– Ha engem választ, boldoggá teszem őt! – sóhajtotta a pejkó.
	Aranysörény kitalálta a három csődör gondolatát, mert kihírdette az istállóban, hogy ahhoz megy feleségül, aki megfejti a furfangos verset:

			Holló repül át a Dunán,
			kutya ül a farkán,
			halott fekszik hátán,
			hordó van az oldalán.

	– Ez is valami?! – gondolta az almásderes. Futott kettőt, hogy Aranysörény ráismerjen, aztán megállt a kanca előtt:
	– Halld a megfejtést, Aranysörény! Egy holló átrepüli a Dunát. A farkán ül egy kutya, a hátán fekszik egy halott, az oldalán hordó lóg. Légy a feleségem!
	Ám Aranysörény csak a fejét ingatta:
	– Nem ez a megfejtés, almásderes!
	– Na, majd én! – lépett elő a fakó. Ugrott kettőt, hogy Aranysörény ráismerjen, aztán megállt a kanca előtt:
	– Íme a megfejtés, Aranysörény! Egy holló átrepüli a Dunát. A farkán ül egy kutya, a kutya hátán fekszik egy halott, s annak az oldalán lóg egy hordó. És most légy a feleségem!
	Ám Aranysörény újból a fejét ingatta:
	– Nem jó a megfejtés, fakó! – és körülnézett, hogy hol a harmadik csődör.
	A pejkó azonban messze járt, éppen barátait szólongatta a mezőn:
	– Kóbor kutya! Barátlepke! Vándor vadkacsa!
	Futva, suhanva érkezett mind a három. A pejkó elmondta nekik Aranysörény furfangos versét. Arra a kutya is, a lepke is, meg a kacsa is válaszolt valamit. Hogy mit mondtak, mit nem, azt nem tudom, mert suttogva mondták. Annyi bizonyos, hogy a pejkó szempillantás múlva megállt Aranysörény előtt:
	– Itt hozom a megfejtést, Aranysörény! A versednek mind a négy sora egy-egy igazságot állít:
	Holló repül át a Dunán – igazság, mert a holló átrepüli a Dunát.
	Kutya ül a farkán – igazság, mert a kutya mindig a saját farkára ül le.
	Halott fekszik hátán – ez is igazság, mert a halottat mindig hátán fektetik a koporsóba.
	Hordó van az oldalán – ez is igazság, mert a boroshordót mindig az oldalára fektetik, s nem a tetejére állítva tartják benne a bort.
	Ez a megfejtésem, Aranysörény! És most, ha te is úgy akarod, légy a párom!
	– Jó a megfejtésed, pejkó! – bólintott mosolyogva Aranysörény. – Jó tanítóid voltak! Ismered az életet, így hát én is rád merem bízni az én életemet. A párod leszek!
	Még aznap egymásé lettek, s attól fogva, mind a mai napig, együtt élnek. A kóbor kutyát, a barátlepkét meg a vándor vadkacsát gyakran felkeresik a mezőn, s olyankor együtt kergetőznek. Ha arra jártok, keressétek meg őket!
 
A csigacsalád meséje



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csigacsalád. Heten voltak: csigamama, csigapapa és öt csigacsemete. Mindegyiküknek volt saját háza és uzsonnástáskája.
Csigamama minden reggel letépett egy friss salátalevelet, azt hétfelé osztotta, és a táskákba csomagolta. Csigapapa kiadta a jelszót: 
– Megvan már az eleség, indulhatunk feleség! – és elindultak libasorban sétálni.
Elöl ment csigamama, mögötte bámészkodott öt csigacsemetéje, hátul vigyázott rájuk csigapapa.
Minden nap megmászták a Virágos-dombot. Fölfelé lassan kapaszkodtak, lefelé gyorsan csúsztak.

Lassan mászik csigabiga,
táskájában eleség,
mászik véle lánya, fia,
csigabiga feleség.
Lefelé gyorsan csúsztak:
Gyorsan csúszik csigabiga,
kéne már az eleség,
éhes lett a lánya, fia,
csigabiga feleség.

A domb aljában kicsomagolták az eleséget, és eszegetni kezdtek.
Arra ment egy éhes tücsök. Nagyot kordult a gyomra:
– Mennyi finom saláta, megenném egy falásra!
A legkisebb csiga megsajnálta az éhes tücsköt. Adott neki egy falat salátát.
Tovább eszegettek.
Arra repült egy csavargó madárka. Vágyakozva pillantott a salátára:
– Mindjárt vígabb lennék, he egy kicsit ennék!
A legkisebb csiga megsajnálta a csavargó madárkát. Adott neki is egy falatot.
Megint tovább eszegettek.
Arra futott egy vézna nyúl. Úgy lihegett, mint egy fújtató:
– Reggel óta szaladok, adjatok egy falatot!
A legkisebb csiga a vézna nyulat is megsajnálta. Nekiadta az utolsó falatját.
Mikor befejezték az eszegetést, összecsomagoltak, és hazaindultak:

Elfáradt a csigabiga,
elfogyott az eleség,
elfáradt a lánya, fia,
csigabiga feleség.

A Virágos-domb tetején szembejött velük a forgószél. Úgy zúgott-búgott, mint egy búgócsiga. A csigacsemeték mindjárt elfelejtették a fáradtságot, és csúfolódni kezdtek: 
– Búgócsiga! Búgócsiga!
– Elhallgassatok! – röstelkedtek a csigaszülők. – Ne csúfolódjatok! Kérjetek szépen bocsánatot!
Ám a nagy zúgás-búgásban a csigacsemeték nem hallották meg a csöndes szülői szót.
– Búgócsiga! Búgócsiga! Brrrr! Brrrr!
Megelégelte a csúfolódást a forgószél:
– Majd adok én nektek búgócsigát! Egyszer voltam nálatok, elviszem a házatok! – azzal fogta, és felragadta mind a hét csigaházat. Megforgatta, megpörgette, mint a porszemeket.
– Egyszer voltam nálatok, forgatom a házatok! – Úgy játszott velük, mintha labdázna. 
Mikor kijátszotta magát, visszapottyantotta a házakat a csigák hátára, és hahotázva elnyargalt:
– Ugye jó tréfa volt?!
– Mi az a tréfa?... – szepegte a legkisebb csiga.
Fáradtan érkezett haza a csigacsalád. Hang nélkül rakták le az üres uzsonnástáskákat.
– Holnap bocsánatot kell kérnetek a forgószéltől! – jelentette ki csigapapa.
– És minden rendbejön! – tette hozzá csigamama.
– Igen mama, igen papa! Jóéjszakát mama, jóéjszakát papa! – válaszoltak kórusban a csemeték, és bevonultak a házaikba.
– Aludj te is, kicsim! – simogatták meg a csigaszülők a legkisebbet, aki még mindig ébren téblábolt. Azután házukba vonultak a szülők is. Az ajtót belülről jól bezárták.
Bezárkózott csigamama, elaludt csigapapa, bebújtak a testvérek... Csak a legkisebb csiga motoszkált a háza körül:
– Itt volt... Itt van!... Nem, ez nem az... Ez az!... Nem, ez sem az... Hol van hát?!... Hol az ajtóm?! Nincs meg az ajtóm!! Segítség! Elveszett az ajtóm!
Próbálta elölről, próbálta hátulról, próbálta jobbról, próbálta balról, de hiába.
– Nem tudok bemenni a házamba! Segítség!!
Abban a pillanatban megzörrent mellette a fű: ott állt az éhes tücsök. Megreccsent fölötte az ág: ott ült a csavargó madárka. Megdobbant előtte a föld: ott magasodott a vézna nyúl.
– Mit segítsünk, legkisebb csiga?
– Keressétek meg az ajtómat!
– Az ajtódat? De hiszen ott van!... – kezdte a nyúl.
– A házadnak a... – folytatta a madárka.
– Tetején! – fejezte be a tücsök.
– Ó, jaj! – jajgatott a legkisebb csiga. – A forgószél! Fordítva adta vissza a házamat! 
– Ne búsulj, legkisebb csiga, segítünk mi a bajodon! – s a tücsök, a madárka meg a nyúl addig hórukkoltak, míg a házat visszafordították a talpára.
– Tessék, legkisebb csiga: az ajtó!
– Fáradj be rajta!
– Nyugodalmas jóéjszakát!
– Köszönöm barátaim! – ásította kimerülten a legkisebb csiga. – Jóéjszakát világ! – és úgy aludt reggelig, mint a bunda.
Reggel napsütésre ébredtek. A forgószél újra vidáman táncolt a réten.
– Nem vagy búgócsiga! Nem vagy búgócsiga! – kiabálták neki kórusban a csigacsemeték. A forgószél örömében úgy elnyargalt, hogy aznap elő sem került többet.
Csigamama friss salátalevelet tépett, hétfelé osztotta, az uzsonnatáskákba csomagolta, aztán tépett még egy levelet, háromfelé tépte, s adott a tücsöknek, a madárkának meg a nyúlnak is. Csigapapa rázendített:
– Megvan már az eleség, indulhatunk, feleség! – és elindultak a Virágos-domb felé.
Elöl ment csigamama, mögötte bámészkodott az öt csigacsemete, hátul vigyázott csigapapa. Mellettük mászott a mindig éhes tücsök, fölöttük repült a csavargó madárka, előttük nyargalt a vézna nyúl. Aki nem hiszi, keresse meg őket a réten!
 
A csodaszánkó




Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisszánkó. A szánkódomb tövében, egy ház pincéjében porosodott, és várta a telet. Két nagy ródli unatkozott még a pincében: egy piros, meg egy sárga. A pirosat a legszebb játékboltban vette apa, a sárgát a legdrágább sportüzletben anya. A kisszánkóért nem adott pénzt senki, azt nagyapó faragta, fényes nyelű szerszámaival. Még karfát is erősített az ülőkére, hogy az unokák le ne pottyanjanak.
Három unoka élt a házban: egy szeplős, egy szemüveges, meg egy dundi.
Egy téli reggelen, mikor mindent beborított már a hó, a három unoka a pincébe nyargalt:
– Nyáridőben lógni, télidőben ródli! – harsogták kórusban. Mintha összebeszéltek volna, mindhárman a piros ródli után kaptak.
– Én vagyok a legnagyobb, a pirossal én futok! – húzta ki magát a szeplős. Fogta a piros ródlit, és elindult vele a szánkódombon fölfelé.
– Akkor enyém a sárga! – igyekezett a dundi, ám a szemüveges leintette:
– Én vagyok a nagyobb, a sárgával én futok! – Fogta a sárga ródlit, és utánairamodott a szeplősnek.
– És én?! – kerekedett el a dundi szeme.
– Te hozd a kicsit!
– Azt a vacakot?! – biggyesztett a dundi. Nagyot rántott a kisszánkón, és szipogva, mérgesen indult a szeplős meg a szemüveges után. A kisszánkó ijedten zötykölődött a nyomában. Hát, ahogy ott csetlenek-botlanak a dombon fölfelé, váratlanul elébük sorjázik egy egércsalád. 
– Állj meg, állj meg, jó kisszánkó! – integettek az egerek. – Végy fel minket a hátadra, hadd csusszanjunk egyet rajta!
A kisszánkó szívesen megállt volna, ám a dundi annyira igyekezett a piros meg a sárga ródli után, hogy az egereket észre sem vette.
Kicsit följebb odaugrált hozzájuk egy nyulacska.
– Állj meg, állj meg, jó kisszánkó! – kérte szépen. – Végy fel, kérlek, a hátadra, hadd csusszanjak egyet rajta!
A kisszánkó megállt volna, ám a dundi csak a piros meg a sárga ródlit követte, a nyulacskát észre sem vette.
Már majdnem a dombtetőn jártak, mikor odalépdelt melléjük egy szarvas.
– Állj meg, állj meg, jó kisszánkó! – dobbantott kedvesen. – Végy fel, kérlek, a hátadra, hadd csusszanjak egyet rajta!
A kisszánkó megállt volna, még a dundi is észrevette a szarvast, ám a piros meg a sárga ródli éppen akkor ért fel a domb tetejére.
– Várjatok meg, én is megyek! – süvítette a dundi. Elengedte a kisszánkót, és mindent feledve rohanni kezdett a szeplős meg a szemüveges után. Elérte a piros ródlit. Felkapaszkodott a szeplős mögé, és lezúdult a két ródli a lejtőn, mint egy piros meg egy sárga lavina.
A kisszánkó ott maradt a domb tetején. Úgy gunnyasztott, cserben hagyva, mint egy elhagyott, üres fészek. A szarvas együttérzéssel figyelte.
A kisszánkó sóhajtott egyet, és megrázkódott.
– Megmozdult a kicsi szánkó! – vidult fel a szarvas. – Nem is szánkó! - Csodaszánkó! Aki éri, kapja-marja, csusszanjunk a völgybe rajta!
Felpattant a kisszánkóra, meglökte magát, és urasan csúszni kezdett a dombon lefelé. Olyan kényelmesen elfért a csöpp ülőkén, mintha egy széles ródlin terpeszkedett volna.
– Jön a szánkó, csodaszánkó! – tapsolt boldogan a nyulacska, mikor meglátta a közeledőket. Nekifutott, s – hopp! –, felugrott a szarvas mellé. Ketten siklottak tovább, és még bőségesen akadt hely a kicsi szánkón.
– Jön a szánkó, csodaszánkó! – táncikáltak örömükben az egerek, mikor megpillantották a szánkót. – Hopp! Hopp! Hopp! Hopp! – felugráltak a szarvas meg a nyúl mellé. Már olyan sokan siklottak lefelé, hogy meg sem tudták számolni, de még mindig akadt hely a kicsi szánkón. És akármennyien ültek fel rá, mindig maradt hely a következőnek.
Ha siettek, még ti is felfértek a kisszánkóra. Nagyapó ugyanis úgy faragta, hogy ahány jótét lélek, az mind elférjen rajta!
 
Duci



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kövér királykisasszony, úgy hívták, hogy Duci. Kedves is volt, okos is volt, jószívű is volt, mégsem barátkozott vele senki. A grófkisasszonyok kinevették, a bárókisasszonyok nyelvet öltöttek rá, az udvarhölgyek összesúgtak a háta mögött. 
– Látom, látom, nincs maradásom, más palotában vár a barátom! – gondolta Duci királykisasszony, és összecsomagolt egy batyu elemózsiát magának.
Elbúcsúzott anyjától, apjától, fűtől, fától, kerti virágtól, s elindult, hogy a szomszéd palotában barátot keressen magának.
Ment, ment, mendegélt. Nap sütötte, eső verte, szél fújta, ág karmolászta – ő csak ment és ment, annyira szeretett volna egy igaz barátot találni.
Egyszer aztán elérkezett a szomszéd palotához. Megállt, fújt egyet, és megtörölte a homlokát.
– Jaj, lelkem, Duci királykisasszony! – szökkent elő a szomszéd palota hercege. – Behívnálak a palotámba, be én! Dehát, dehát, dehá-há-há-hát, nem férsz be a nagykapun! – és úgy hahotázott, hogy lónyerítésnek is beillett volna.
Lehajtotta a fejét Duci királykisasszony, s úgy elpirult, mint aki erős paprikát nyelt.
– Látom, látom, nincs maradásom, más palotában vár a barátom! – gondolta, aztán szégyenkezve megfordult, és a következő palota felé vette az útját.
Ment, mendegélt. Felhő takarta, vihar ijesztette, macska karmolta, kutya megkergette, ő csak ment és ment, annyira szeretett volna egy igaz barátot találni.
Nemsokára elérkezett a következő palotához. 
– Örvendek, Ducikám, örvendek, örvendek! – hajlongott kecsesen a következő palota hercegnője. – Be is hívnálak a palotámba, be én! Csakhát, csakhát, csakhá-há-há-át, nem férsz be a főkapun! – és úgy hahotázott, mintha csiklandoznák.
Lesütötte a szemét Duci királykisasszony, és egy forró könnycsepp gördült végig az arcán. 
– Látom, látom, nincs maradásom, más palotában vár a barátom! – suttogta, és csüggedten továbbindult.
Ment, ment, közben dér csípte, köd szurkálta, bagoly huhogta, varjú károgta – ő csak ment és ment, annyira szeretett volna egy igaz barátot találni. 
Próbálkozott a harmadik palotában, próbálkozott a negyedikben, aztán az ötödikben, a hatodikban, de nem fogadták be sehol.
Ó, mennyire elfáradtam! – suttogta Duci királykisasszony. – Mit nem adnék, ha széken ülhetnék, tálban mosdhatnék, ágyban alhatnék! – de akárhogy figyelt, akárhogy nézelődött, közel-távol nem látott egy mákszemnyi palotát sem.
Bárhogy nézem, bárhogy vágyom, nékem ugyan már nem lesz barátom! – sóhajtotta. Megfordult, és elindult hazafelé. 
– Kislány! Koronás kislány! – hallatszott ekkor egy kedves hang a háta mögül. – Várj meg, kislány! 
Duci királykisasszony hátrasandított, s látta, hogy egy copfos kislány iparkodik utána.
– Várj meg, kislány! 
Duci királykisasszony megállt.
– Engem szólítottál?
– Téged, téged, koronás kislány! Elszökött a cicám, segíts megkeresni! 
De még mennyire, hogy segített Duci királykisasszony! Csillogó szemmel kúszott a bokrok alá, versenyt mászott a copfos kislánnyal a göcsörtös fatörzseken, s végül büszkén kiáltotta egy elhagyott rókalyukból: – Itt van! Megtaláltam! – s a karjában hozta elő a copfos kislány cirmos cicáját.
– Ő az! Ő az! – ujjongott a copfos kislány. – Köszönöm, hogy megtaláltad! Gyere velem! – s kézenfogva elvezette Duci királykisasszonyt egy kis házhoz.
Nem palota volt az, hanem csak egy aprócska piros tetős házikó. Nem hercegek, grófok, bárók éltek benne, hanem csak egy copfos kislány a nagymamájával meg a cicájával. És lássatok csudát: Duci királykisasszony, aki nem fért be a szomszéd palota tágas tölgyfakapuján, nem fért be a második palota kockás kőkapuján, nem fért be a harmadik, negyedik, ötödik, hatodik palota szárnyas nagykapuin, bezzeg kényelmesen befért a pirostetős házikó alacsony, szűk kis ajtaján!
– Ülj az asztalhoz, légy a vendégünk! – mosolygott a nagymama, s a copfos kislány helyet szorított maga mellett a kispadon.
Főtt a bableves, sült az almásrétes, és Duci királykisasszony tudta, hogy már neki is van barátja. Nem is egy, hanem három: a doromboló cica, a mosolygó nagymama, meg a copfos kislány.
 
						Durci

	Hol volt, hol nem volt, a messzi Afrika legmélyebb tavában élt csíkos bölcsoszájú anya és száz porontya. Mind a száznak saját kicsi bölcsoje is volt anya nagy bölcsoszájában.
	Ha a kicsinyek aludtak a bölcsokben, csíkos anya is szundikált. Ha a kicsinyek virgonckodtak, anya is mosolygott. Ha a kicsinyek túlságosan is mozgolódtak, anya szelíden megmozgatta az állkapcsát, s azzal helyreállt a rend.
	Délutánonként csíkos anya kiúszott kicsinyeivel a tómélyi játszótérre. Kinyitotta bölcsoszáját, mint egy nagy kaput, a porontyok kiözönlöttek rajta, és máris játékba kezdtek. Kergetoztek, bújócskáztak, légbuborékokkal labdáztak. Csíkos anya mosolyogva gyönyörködött gyermekeiben.
	Csak a legkisebb poronty ellenkezett:
	– Nem kergetozöm, mert megfogtok! Nem bújócskázom, mert megtaláltok! Nem labdázom, mert ez az én légbuborékom! Nem játszom, nem játszom!
	Nem is játszott vele senki.
	Este csíkos anya újból kitátotta bölcsoszáját, ez azt jelentette, hogy „Ide! Ide!” A porontyok beözönlöttek rajta, és anya elindult velük hazafelé.	
	A kicsinyek a bölcsokben is folytatták a játékot. Hol egyik, hol másik bölcsojébe bújtak, ugráltak, kergetoztek. Csíkos anya mosolyogva turte gyermekei simogató hancúrozását.
	Csak a legkisebb poronty ellenkezett:
	– Nem jöhet senki a bölcsombe! Ez az én bölcsom! Nem játszom, nem játszom!
	Addig ellenkezett, addig durcáskodott, míg a testvérei elnevezték Durcinak.
	Egy nap csíkos család mellé új család érkezett a játszótérre: pöttyös anya és porontyai. A két anya kitátotta bölcsoszáját, a csíkos porontyok, pöttyös porontyok kiözönlöttek rajta, és máris játékba kezdtek. 
	A porontyok kergetoztek, bújócskáztak, labdáztak, az anyák tereferéltek. Mindenki jól érezte magát, csak Durci durcáskodott.
	– Ez nem ér! Velem nem törodik senki! Nem játszom, elmegyek!
	Talán el is ment volna, ám ekkor a legsötétebb hínár mögött kavarogni kezdett a víz. Kavargott, kavargott majd feltunt egy ragadozóhal. Lassan úszott a játszadozó kicsinyek felé.
	– Ide! Ide! – tátogtak rémülten az anyák. A porontyok villámgyorsan abbahagyták a kergetozést, és suhantak a védelmet jelento bölcsoszájakba.
	Durci is menekült! Olyan gyorsan úszott, mint soha életében. Már bent volt anya szájában, de még háromszor körbeúszta a gyerekszobát, mire megállt a maga helyénél. Még soha nem örült így a saját kis bölcsojének.
	– Enyém a legjobb bölcso! Bemegyek, és benne is maradok! – gondolta.
	Ám a bölcsoben már volt valaki.
	– Ez nem ér! Ez az én bölcsom! Menj innen, nem játszom! – sivította Durci.
	– Jaj de mókás vagy! Gyere mellém, elférünk ketten is! – bukkant elo egy fejecske a bölcsobol. 
	Durci akkor látta, hogy a bölcsoben egy pöttyös poronty kuporog.
	– Ne oda menj! Ide gyere! Itt is van hely! Gyere, gyere! – hallatszott innen is, onnan is. 
	Durci nem akart hinni a szemének: minden bölcsobol egy–egy pöttyös poronty integetett az uszonyával. Semmi kétség, ijedtében pöttyös anya gyerekszobájába menekült!
	– Ez nem ér! Mind idegenek! Nem játszom! Én hazamegyek! – sírta el magát Durci.
	– Ne sírj, csíkoska! Ne félj tolünk! Van itt hely boven! Holnap hazaviszünk! – vígasztalták versengve a pöttyös porontyok. Aztán sorsot húztak, hogy ki mellett aludjon a csíkos csemete.
	Durci csodálkozva érezte, hogy milyen jó érzés, ha mellébújik egy másik poronty. Békésen aludt reggelig.
	Másnap, a játszótéren, csíkos anya boldogan ölelte magához elveszettnek hitt, legkisebb porontyát. A testvérek is örömmel táncolták körül, ám amikor elkezdodött a játék, óvatosan tisztes távolságba húzódtak tole.
	Durci elkapott egy légbuborékot:
	– Repül a labda! Ki játszik velem? Kapd el, dobd el! Ér a nevem!
	A csíkos testvérek csodálkozva bámultak legkisebb testvérükre. Ám nem sokáig csodálkoztak, inkább akkora labdacsatába kezdtek, amilyet még nem látott a tómélyi játszótér. Csíkosak játszottak pöttyösökkel, pöttyösök csíkosakkal, és attól kezdve így ment ez napról-napra, délutánról-délutánra.
	Este elköszönt egymástól a pöttyös csapat meg a csíkos csapat, és folytatódott a játék csíkos anya bölcsoszájában. Kergetoztek, hancúroztak bölcsorol-bölcsore a csíkos testvérek egészen addig, míg csak anya szelíden meg nem mozgatta az állkapcsát. Akkor elnyugodtak, s aludtak reggelig. Elaludt Durci is, a saját bölcsojében, vagy egy másikban. Egyedül, vagy egy csíkos testvérkéjével. Aki nem hiszi, szálljon le a távoli Afrika legmélyebb tavának fenekére, és nézze meg, hogy igazat meséltem-e!
 
Az elefánt és az egér


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy átlátszófülű elefánt, meg egy elefántforma egér. Ezek ketten barátságot kötöttek a távoli Afrikában. Házat építettek maguknak, és beköltöztek. Az elefántnak ácsoltak egy nagy ágyat, az egérnek eszkábáltak egy kicsikét. Mellé ügyesen éjjeliszekrényt szerkesztettek, arra tették a rádiót.
	Bekapcsolja egyszer az egér a rádiót, s az valami hóesésről beszél.
–	 Mi az a hóesés, elefánt?
–	 A hóesés egy olyan esés, amikor nem ütöd meg magadat.
Ezen elgondolkoztak. Végül azt mondta az egér:
–	 Szerintem a HÓESÉS egy olyan kiírás, aminek a végéről hiányzik valami. HÓES ÉS TÁRSA, vagy valami ilyesmire gondolok.
–	 Menjünk oda és nézzük meg!
Újból bekapcsolták a rádiót, és meghallgatták, hogy a hóesés Magyarországon van.
Elindultak Magyarországra. Közben nagyon figyeltek, hogy el ne menjenek a HÓES ÉS TÁRSA kiírás mellett.
Ahogy így bandukoltak, szembetalálkoztak egy másik elefánttal, egy kékkel.
–	 Hát ti mi járatban vagytok?
–	 Megyünk Magyarországra, gyere velünk te is!
–	 Van Magyarországon szempillagöndörítő? Mert nekem arra van szükségem!
–	 Ahol van hóesés, miért ne lenne szempillagöndörítő? Gyere nyugodtan!
Most már hárman voltak. Mentek, mendegéltek, egyszercsak szembetalálkoztak egy oroszlánnal:
–	 Hát ti mi járatban vagytok?
–	 Megyünk Magyarországra, gyere te is!
–	 Van Magyarországon fogszabályozó? Mert nekem arra van szükségem!
–	 Ahol van hóesés, van szempillagöndörítő, miért ne lenne fogszabályozó? Gyere te is!
Most már négyen voltak. Ahogy baktattak, odatotyogott hozzájuk egy kacsa:
–	 Hát ti mi járatban vagytok?
–	 Megyünk Magyarországra, gyere te is!
–	 Van Magyarországon balettiskola? Mert nekem arra van szükségem!
–	 Ahol van hóesés, van szempillagöndörítő, van fogszabályozó, miért ne lenne balettiskola? Gyere te is!
Most már öten voltak. Mentek, mendegéltek hét országon, hét tengeren, hét szirten át, s akkor megpillantottak egy mosolygó asszonyt.
–	 Köszöntünk, szép tündér! – mondták neki, de az asszony nevetett:
–	 Nem tündér vagyok én, hanem Tihanyi Áron édesanyja! Hát ti mi járatban vagytok?
–	 Megyünk Magyarországra!
–	 Akkor éppen jó helyen jártok, mert ez itt Magyarország.
–	 És hol van kiírva, hogy HÓES ÉS?
–	 Miért kellene kiírni, hiszen anélkül is látjuk!
Körülnézett az elefánt, az egér, a másik elefánt – a kék –, az oroszlán, meg a kacsa. Hát, abban a minutumban hófehér pihetenger kezdett hullongani az égből.
–	 Tudjátok, mi a hóesés? – kérdezte Tihanyi Áron édesanyja. Körbemutatott:
–	 A hóesés: vigasztalás. A hóesés: jutalom. A hóesés: simogatás.
Nézett, hallgatott, és bólogatott az öt vándor.
Egyszercsak megszólalt a kacsa:
–	 Itt balettiskola is van?
–	 Van bizony! – bólintott Tihanyi Áron édesanyja.
–	 És fogszabályozó? – kérdezet az oroszlán.
–	 És szempillagöndörítő? – nézett a másik elefánt, a kék.
–	 Az is van, csak gyertek! – intett Tihanyi Áron édesanyja.
Elkísérte az öt vándort a balettiskolába, ahol a kacsa megtanult tipegni. Onnan eltipegtek a fogszabályozóhoz, és az oroszlán kapott egy csinos fogszabályozót. Végül megkeresték a szempillagöndörítőt, aki úgy kigöndörítette a kék elefánt szempilláját, hogy többé nem is egyenesedett vissza.
–	 Ez igen! – bólogatott az átlátszófülű elefánt, meg az elefántforma kisegér. – Ezért érdemes volt idejönni! Most szépen hazamegyünk, ágybabújunk, bekapcsoljuk a rádiót, és ha azt halljuk, hogy Magyarországon esik a hó, akkor már tudjuk, hogy az mit jelent.
Azzal elbúcsúztak a többiektől, békésen hazaballagtak, és azontúl mindig tudták, hogy mi az a hóesés.
 
A hajómanó meséje


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hajómanó. Egy óriási óceánjáró hajón élt, amely árut szállított egyik kikötőből a másikba. Óriási volt az óriási hajón minden: óriási a kémény, óriási a kormánylapát, óriási a zászló, óriási a fedélzet, óriási a vasmacska, óriási a hajtókar, óriásiak a láncok, óriásiak a huzalok.
Bámult is minden hajó, mikor befutottak a kikötőbe! Laposan nézett a bálnavadász hajó, féltékenyen lesett a sétahajó, elismerőn ámult a vitorláshajó, ijedten pislogott az utasszállító hajó, kacéran kacsingatott a kisasszonyhajó, komolyan figyelt a tengerfelettjáró, rövidlátón hunyorgott a tengeralattjáró.
– Óriási! Az én hajóm a legóriásibb! – ujjongott a hajómanó. – Ezer hordó gépolaj! 
Peckesen kiállt a hajóhídra, s onnan nézte, hogy a rakodómunkások ezer hordó gépolajat gurítanak le az óriási hajóról. A hordók helyébe kétezer láda banánt rakodtak, aztán felszedték a horgonyt, és továbbhajóztak új vizek felé. 
Büszkén lobogott a hajózászló, biztosan kormányzott a kormánylapát, diadalmasan füstölt a hajókémény:
– Így füstölnek lám a nagyok! Én egy fontos, nagyon fontos kémény vagyok! – és pöffentett egy óriási füstpamacsot.
– Semmit félbe én nem hagyok! Én egy fontos, nagyon fontos lapát vagyok! – és északnak fordította az óriáshajót.
– Selymem feszül, fénylik, ragyog! Én egy fontos, nagyon fontos zászló vagyok! – és óriásit csattant a szélben.
– Óriási! – lelkendezett a hajómanó. – Ezen a hajón mindenki tudja a dolgát!
Ebben a pillanatban halk sóhajtás hallatszott. Mintha valaki finoman ásított volna egyet.
– Ki ásítozik itt?
– Bocsánat... Én vagyok, a csöppnyi csavar.
– Csöppnyi csavar?! Itt, ahol mindenki óriási?!
– Én csöppnyi vagyok. És fölösleges...
– Jegyezd meg, hogy ezen a hajón senki sem fölösleges! Itt mindenki hasznos! Mindenki fontos! Mindenki dolgozik!..... Hol vagy hát?!!
– Az orrod előtt. A hajtókar könyökében.
– Ó...! Valóban csöppnyi vagy, de akkor se fölösleges! Ha idecsavartak, akkor óriási szükség van rád!
– Ha-hahhhh....
– Ne ásítozz!
– De ásítozom! Mert unatkozom! Itt senki sem törődik velem!
– És én?! Én senki vagyok?! Siránkozás helyett inkább végezd a dolgodat! 
– Akkor mondd meg, hogy mi a dolgom!
– Azt nem tudom! De az biztos, hogy óriási!
– Óriási dolguk a többieknek van!... A kémény füstöl! A kormánylapát kormányoz! A zászló lobog! A gépek zakatolnak! A láncok csörögnek! A huzalok feszülnek ... De én?! Én nem csinálok semmit! Csak kuporgok itt! Elegem van az óriási dolgokból!
– Nyugalom, csöppnyi csavar, óriási nyugalom! Holnap újból meglátogatlak!
Másnap szörnyű vihar tört ki a tengeren. Rázkódott az óriási hajó. Rázkódott a kémény. Rázkódott a kormánylapát. Rázkódott a zászló.
– Fontos feszül, nagyok, ragyog, fontos félbe, fontos félbe, zászló vagyok!...
– Semmit hagyok, füstbe ragyog, fontos fénylik, fontos fénylik, lapát vagyok!...
– Selyemzászló nagyon ragyog, fontos feszül, fontos feszül, kémény vagyok!…
Egyszer csak: nyekk! – megállt a hajó. A vihar is elült. Csend lett.
– Mi történt?! – rohant elő a hajómanó. – Kétezer láda zöld banán, mi a baj? Miért nem füstöl a kémény? Miért nem kormányoz a kormánylapát? Miért nem lobog a zászló? Miért nem zakatolnak a gépek? Miért nem csörögnek a láncok? Miért nem feszülnek a huzalok? Minden a helyén, mindenki munkára kész, miért nem megyünk mégsem? Miért áll a hajó?
…És akkor megpillantotta a hajtókar könyökén a lyukat: a csöppnyi csavar kirázódott a helyéről, s most ott hevert a hajópallón.
– Csöppnyi csavar! Csak nem alszol?!
– Nem, csak teljesen kicsavarodtam.
– Miattad nem megy a hajó!
– Miattam?! Te ugratsz engem...
– Most nagyon figyelj! – azzal a hajómanó fölcsippentette, és helyrecsavarta a csöppnyi csavart.
Nyomban működni kezdett a hajtókar, megfeszültek a huzalok, csörögtek a láncok, munkába lendültek a gépek, lobogott a zászló, kormányzott a kormánylapát, és füstölt a kémény, mintha abba se hagyta volna!
– Óriási! Miattam megy a hajó!
A csöppnyi csavar azóta is ott szolgál a hajtókar könyökében. Továbbra sem törődik vele más, csak a hajómanó. A csöppnyi csavar mégis olyan erősen kapaszkodik, mintha óriási lenne!
– Nem fáradok, nem nyughatok! Én egy fontos, nagyon fontos csavar vagyok!
A hajómanó pedig peckesen jár-kel az óriási hajón:
– Hiába, ahol én vagyok a hajómanó, ott mindenki tudja a dolgát!
 
Miklós, a hajóskapitány



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hajóskapitány, úgy hívták, hogy Miklós. Az ismeretlen Titok-tenger szigetvilágában hajózott, fedélzetén egy tigrissel, egy zsiráffal, egy oroszlánnal és egy elefánttal.
Minden nap másik szigeten kötöttek ki. Induláskor az állatok mindig megkérdezték:
– Mi az úti cél, kapitány?
– A bal felső! – válaszolta erre Miklós. Vagy: – A jobb alsó! – A Titok-tengert ugyanis őelőttük nem fedezte fel még senki. A szigeteknek nem volt nevük, s a kapitány csak így emlegette őket: bal felső, jobb alsó.

Ha kend Magyarra megy,
miért nem arra megy?
Nem megyek Magyarra,
hanem Nagymegyerre.
Ha Magyarra mennék,
persze, arra mennék.
De megyek Megyerre,
nem arra, emerre.

Amikor kikötöttek egy szigeten, Miklós kapitány szabadon engedte az állatokat, hogy vadásszanak, legeljenek, hemperegjenek. Ő maga is leheveredett a puha homokba. Kókusztejet ivott és gyönyörködött a kék tengerben meg a halakban. Így éltek ők az ismeretlen szigetvilágban.
Egy nap madarak szálltak el a fejük fölött.
– Jónapot! Jónapot! – köszöntek le a magasból.
– Nektek is jónapot! Hová mentek? – kérdezte a kapitány.
– Hazafelé! Hazafelé!
– Északra? Nyugatra?
– Haza! Haza!
– És az hol van?
A madarak erre olyan nevetésbe kezdtek, hogy majdnem leestek az égről.
– Azt kérded, hol a haza? Ezt minden fióka tudja! Ott a haza, ahol a fészek! Ahol várnak!
Miklós kapitánynak akkor eszébe jutott, hogyan búcsúzott el az édesanyjától: azt ígérte, hogy otthon lesz vacsorára.
Megtömte a tengerész-pipáját, megvakargatta a tengerész-szakállát, és sokáig gondolkodott. Aztán felment a kapitányi hídra és megfordította a kormányt.
– Mi az úti cél, kapitány? – kérdezték az állatok. – Hová megyünk?
– Haza!
A hajó megfordult, és ők elindultak hazafelé. Elúsztak a bal felső és a bal alsó, majd a jobb felső és a jobb alsó szigetek mellett. A kókuszpálmák csodálkozva integettek: – Semmi puha homok? Semmi kókusztej? Semmi vadászat?
Ő csak visszaintett, és úsztak tovább. Három nap, három éjjel hajókáztak.

Ha kend Megyerre megy,
miért nem erre megy?
Nem megyek Megyerre,
hanem Nagymagyarra.
Ha Megyerre mennék,
persze, erre mennék.
De megyek Magyarra,
nem erre, amarra.

Negyedik nap Miklós odaállt az édesanyja elé:
– Hazajöttem, édesanyám!
– Éppen jókor, édes fiam, kész a vacsora.
Miklós kapitány akkor kikötötte a hajóját a fürdőkád szélén, az állatait meg egymás mellé állította a polcra, aztán leült, és kikanalazta a vacsoráját.
– Kókusztej ide, kókusztej oda – gondolta magában – azért ez a bableves sem kutya!
 
A háromfejû sárkány

	Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy csúf, háromfejű sárkány. Ez volt a sárkányok utolsó ivadéka. Nem láthatta senki, mert úgy elrejtőzött egy sziklabarlangban, mintha nem is lett volna. Apját, az egyfejűt, öregapját, a kétfejűt, s annak testvérbátyjait: a négyfejűt, a hétfejűt, a tizenkétfejűt meg a huszonnégyfejűt mind elpusztította már Sárkányölő Vitéz Győző. Győző sem sejtette, hogy életben maradt egy ellenfele.
	Pedig a háromfejű élt, és mind azon mesterkedett, hogy eleméssze Győzőt meg a családját. Éjszakánként lecsörtetett a patakhoz, és hat orrlyukán át kénköves mérget eregetett a vízbe: 
– Kutya igya vérit, én mondom a végit! Bakbűz, tyúkháj, ha kiszárad, nem fáj!
	 A víz tovacsorgott, s aki abból ivott, az napról-napra gyöngült és halványodott, míg csak olyan nem lett, mint az árnyék.
	Sárkányölő Vitéz Győző, aki becsületes munkája szerint favágó volt, abban az erdőben élt az asszonyával, ahol a sárkány a patak vizét meggyalázta. Volt nekik egy kicsi leánykájuk, Annuska. A leányka nagyon szeretett az erdőben gombát gyűjtögetni, virágot szedni, lepkét kergetni. Ha megszomjazott, a patakból iszogatott.
	Egy reggel azt mondja Sárkányölő Vitéz Győzőnek a felesége:
	– Édes uram! Nézze, mint gyöngül, mint halványodik a leánykánk! Mintha nagybeteg volna.
	Nézi Győző Annuskáját, s látja, hogy más, mint rendesen.
	– Fáj–e valami?
	– Nem fáj – így a leányka.
	Nehezen ment a favágás aznap Győzőnek. Mind Annuskáján járt az esze.
Hazamegy este, s látja, hogy már csak olyan a leányka, mint az árnyék.
	– Fáj–e valami?
	– Nem fáj – így a leányka, oly gyöngén, hogy alig hallani.
	Kiballag a házból Vitéz Győző, felnéz az égre, és sóhajt egy keserveset:
	– Hej, uram-teremtőm, tudod, hogy megöltem már minden sárkányt. Mit tegyek, hogy meggyógyuljon a leánykám?
	Hát, a Göncölszekér sarkánál hunyorogni kezd két csillag. Hunyorog, hunyorog, s akkor látja Győző, hogy nem csillag az, hanem az öreg bagoly két szeme.
	– Nem pusztult el minden sárkány, Vitéz Győző! Él még egy utolsó, egy háromfejű! Ez a te patakodnak a vizét mérgezi! Öld meg a sárkányt, s meggyógyul a leánykád!
	– Ördög vigye pokolra! – csapott a levegőbe Vitéz Győző. – Annuskámat mérgezi! Pusztulnia kell neki!
	Térült–fordult Vitéz Győző, kapta a sárkányölő páncélját, s indult a sárkány ellen. Az asszonynak csak annyit mondott, hogy vigyázzon a házra meg Annuskára. 
	Ment, ment, Sárkányölő Vitéz Győző, ment, mindig csak a patak folyásával szemben. Egyszercsak megmozdult alatta a föld. Mozdult ám, mert a sárkány úgy horkolt álmában, hogy még a levelek is leperegtek a fákról. 
	Hallotta Győző, hogy a sziklabarlangból jön a horkolás. Megpödörte a bajszát, odaállt a barlang nyílásához, s így kiáltott:
	– Gyere elő, te méregkeverő! Te leánykínzó, te apaszomorító! Gyere elő, mert számvetésem van veled!
	Megszűnt a horkolás, ám a nyílásban nem bukkant fel senki. 
	– Gyere elő, hadd nézzek a szemedbe! – kiáltotta másodszorra Győző.
Valami halk mocorgást lehetett hallani.
	– Gyere ki hozzám, vagy én megyek be hozzád! – kiáltotta harmadszorra Győző.
	Megjelent erre a sárkány. Fújta a tüzet, kaparta a földet, rázta a pikkelyes testét: 
– Kutya igya vérit, én mondom a végit! Bakbűz, tyúkháj, ha kiszárad, nem fáj!
	– Ütött az utolsó órád! – kiáltotta Győző. – Elpusztulsz, te háromfejű!
	– Pusztul ám a családod! Pusztul ám! Pusztul ám! – hahotázott a sárkány.
	– Elég a beszédből! – toppantott Győző. – Most megküzdünk!
	– Hogyan küzdjünk, derékból-e, vagy karddal?
	– Derékból! – húzta ki magát Győző, azzal összeszedte minden erejét, és beleverte a földbe a sárkányt, egy láb mélyre. 
	A sárkány is megfeszítette az erejét, kiugrott a földből, felkapta Győzőt, és elhajította az erdőn túlra. 
	Lélegzetvételnyi idő múlva jött vissza Győző. Megpödörte a bajszát, kapta a sárkányt, megforgatta, és elhajította két erdőn túlra. 
	A sárkány toporzékolt dühében. Fújtatva, lihegve, csatakosan csörtetett vissza. Körmös lábával megragadta Győzőt, és beleverte a földbe, három láb mélyre.
	– Hej, uram-teremtőm, most segíts! – fohászkodott Győző. Megfeszítette minden izmát, és kiugrott a földből:
	– Nem fogod mérgezni Annuskámat! – kiáltotta. Szörnyű erővel kapta a sárkányt, és beleverte a földbe, hét láb mélyre. Akkor aztán egyet se várt, hanem utánaugrott a sárkánynak, s ott helyben levágta mind a három fejét.
	– Ezzel meg is volnánk! – törölte meg a homlokát Győző, s leszúrta sárkányölő kardját a földbe. Hát, lássatok csudát, egy kristályvízű forrás tört fel a föld mélyéből. Mikor Annuska annak a forrásnak a vizéből ivott, szebb lett és virulóbb, mint annak előtte. Örvendett Győző meg a felesége, született is még hat gyerekük. Ha az erdejükben jártok, látogassátok meg őket!
 
A hétdombi csodatevő szivárvány



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis növésű királyfi. Olyan alacsonyka volt a termete, hogy még az ebédlőasztalt is csak pipiskedve érte fel. Addig nyújtózkodott, addig pipiskedett, míg elnevezték Pipiskének.
Mindenütt pipiskednie kellett Pipiske királyfinak. Pipiskedett a trónteremben, hogy elérje felséges apja trónusát. Pipiskedett a lóistállóban, hogy felérje a lovát. Pipiskedett a konyhában, hogy elérje a rézüstöt. Pipiskedett a kertben, hogy felérje a körtefa ágát. De akárhogy ágaskodott, akárhogy pipiskedett, csak nem lett nagyobb.
Bánatában, hogy ő ilyen kicsike, elhatározta, hogy megkeresi a hétdombi csodatevő szivárványt, és megkéri, hogy adjon neki daliás magasságot.
Nekivágott mindjárt a hét dombnak. 
Ahogy kapaszkodott az első dombon fölfelé, arra repült egy fekete varjú.
– De jó annak a fekete varjúnak! – gondolta Pipiske királyfi. – Az röptiben elér mindent, nem kell nyújtózkodnia!
A varjú megállt a levegőben, és azt kérdezte:
– Hová? Hová?
– A hétdombi csodatevő szivárványhoz, daliás magasságot kérni!
– Jól beszélsz! Én meg tiritarka tollat szeretnék! Megyek veled!
Együtt mentek tovább.
Ahogy kaptattak a második dombon fölfelé, arra jött egy cifra ember.
– De jó annak a cifra embernek! – gondolta a varjú. – Az bezzeg színes, mint a virág!
A cifra ember megállt, és azt kérdezte:
– Merre? Merre?
– A hétdombi csodatevő szivárványhoz, daliás magasságot és tiritarka tollat kérni!
– Jól beszéltek! Én meg puszta egyszerűséget szeretnék! Megyek veletek!
Hárman mentek tovább. 
Ahogy baktattak a harmadik dombon fölfelé, arra gurult egy hasas gömböc.
– De jó annak a hasas gömböcnek! – gondolta a cifra ember. – Azon aztán nincs fölösleges cifraság!
A gömböc megállt, és azt kérdezte:
– Hová? Merre?
– A hétdombi csodatevő szivárványhoz, daliás magasságot, tiritarka tollat és puszta egyszerűséget kérni!
– Jól beszéltek! Én meg kecses karcsúságot szeretnék! Megyek veletek!
Négyen mentek tovább.
Ahogy caplattak a negyedik dombon fölfelé, arra kapirgált egy rekedt kakas.
– De jó annak a rekedt kakasnak! – gondolta a hasas gömböc. – Azon nem reng a háj, az fürgén kapirgál!
A kakas abbahagyta a kapirgálást, és azt kérdezte:
– Merrehová? Merrehová?
– A hétdombi csodatevő szivárványhoz, daliás magasságot, tiritarka tollat, puszta egyszerűséget és kecses karcsúságot kérni!
– Jól beszéltek! Én meg harsány hangot szeretnék! Megyek veletek!
Öten mentek tovább.
Ahogy fújtattak az ötödik dombon fölfelé, arra ment egy ordibáló.
– De jó annak az ordibálónak! – gondolta a rekedt kakas. – Neki bezzeg van hangja!
Az ordibáló megállt, és azt ordította:
– Hová-hová? Merre-merre?
– A hétdombi csodatevő szivárványhoz, daliás magasságot, tiritarka tollat, puszta egyszerűséget, kecses karcsúságot és harsány hangot kérni!
– Jól beszéltek! Én meg csöndes szelídséget szeretnék! Megyek veletek!
Hatan mentek tovább. 
Ahogy haladtak a hatodik dombon fölfelé, elébük állt egy magányos tündérke:
– Jó, hogy jöttök! Játsszatok velem!
– Nem lehet! – válaszolták a vándorok. – Mi a hétdombi csodatevő szivárványhoz igyekszünk, daliás magasságot, tiritarka tollat, puszta egyszerűséget, kecses karcsúságot, harsány hangot és csöndes szelídséget kérni!
– Ó, be kár! – szontyolodott el a magányos tündérke. – Azt hittem, hogy szerettek ugrálókötelezni, és játszotok velem Piri, Feri, Sárit!
Csöndesen szipogni kezdett. Még a könny is kipottyant a szeméből.
– Jól van, jól van, azért nem kell bőgni! – húzta ki magát Pipiske királyfi. – Hol az az ugrálókötél? Hajtom én neked!
– Én is hajtom! Én is! Én is! – károgták, dörmögték, bömbölték, suttogták és ordították a többiek. – Hajtjuk, tündérke, csak ne bőgjél!
– De nektek a csodatevő szivárványhoz kell igyekeznetek...
– Majd megyünk aztán!
– Köszönöm, hogy játszotok velem! – tapsolt boldogan a magányos tündérke. – Íme, az én ugrálókötelem!
Széttárta a karját, s lássatok csudát, feje felett felragyogott a hétdombi csodatevő szivárvány!
– Ez az én ugrálókötelem! Aki ezzel játszhat, annak teljesül a legtitkosabb kívánsága!
Megragadták a szivárvány-ugrálókötelet, s felváltva hajtották, felváltva ugráltak benne. Közben Pipiske királyfi úgy érezte, hogy szálas dalia lett belőle; a varjú, hogy megszínesedett; a cifra ember, hogy megszabadult a cifraságtól; a guruló gombóc, hogy megkarcsúsodott; a rekedt kakas, hogy harsányan kukorékol; és az ordibáló, hogy csöndeskén mosolyog.
Ha szerettek ugrálókötelezni, keressétek meg őket!
 
Húsvéti mese



Hol volt, hol nem, a Zsámbék melletti zsombékos réten élt három festőnyúl: Sára, Karcsi és Piroska. Sára sárga festőköpenyben sárga tojásokat festett, Karcsi kék köpenyben kékeket, Piroska piros köpenyben pirosakat.
Szorgalmasan dolgoztak, mert közeledett a húsvét. A zsámbéki tyúkok, nehogy odalegyen a becsület, kosárszám hordták nekik a tojást. A tyúkok mögött naposcsibék masíroztak. Apró csőrükkel ők is tojásokat görgettek.
A festőnyulak meg festettek, festettek és festettek. 
Lassan az egész rét megtelt száradó színes tojásokkal. Minden állat gyönyörködve nézte. A zsombékok alól békák bámulták boldogan, a füvek hegyéről csigák lesték lelkesen, az ég tetejéről röpködő madarak számlálták önfeledten.
– Hess innen! – kergette Sára a kíváncsiskodókat. – Meg ne lássam, hogy valamelyiktek hozzáér a tojásokhoz!
Nem is esett baja egyetlen tojásnak sem. Rendben ment minden – egészen addig, amíg Piroska csuklani nem kezdett.
Úgy kezdődött, hogy Piroska elmerülten dolgozott. Egyszer csak megállt a kezében az ecset, annyit mondott, hogy: – Hukk! – és egy nagyot ugrott. Aztán visszahuppant, és akkor azt lehetett hallani, hogy: RECCS!
– Jaj, oda egy tojás! Egy szép piros tojás! – jajveszékelt Sára. Karcsi döbbenten hallgatott.
Piroska mondani akart valamit, de csak annyit tudott szólni, hogy: – Hukk! – és ugrott egy újabbat. Megint visszahuppant, és megint csak azt lehetett hallani, hogy: RECCS!
Aztán megint: – Hukk! – és megint: RECCS! És: – Hukk! – és: RECCS!
– Állítsd meg, Karcsikám! – könyörgött Sára. – Csinálj már valamit!
Karcsi rohant, és hozta Nyúl doktort.
A doktor máris vizsgálta volna Piroskát: 
– Semmi baj, mondd szépen, hogy: – Á! – ám Piroska egyre ugrált. Szegény doktor kénytelen volt együtt szökdécselni vele. Mikor Piroska azt mondta, hogy: – Hukk! – arra mind a ketten felugrottak. A levegőben a doktor megnézte Piroska torkát: – Semmi baj, mondd szépen, hogy: – Á! – Aztán mind a ketten visszahuppantak: RECCS-RECCS! RECCS-RECCS!
– Semmi baj – lihegte a doktor. – Csak egy kis csuklás! – és elszelelt.
Piroska meg folytatta: – Hukk! – RECCS!... – Hukk! – RECCS!...
– Jaj nekünk, nem marad tojás! – siránkozott Sára. – Ilyen szégyent! Csinálj valamit, Karcsikám!
Karcsi a homlokára csapott: – Sót ide! – mert a nagymamájától hallotta egyszer, hogy a só jó a csuklás ellen. 
– És citromot ide! – kapott észbe Sára is, mert a dédmamájától hallotta, hogy a citrom jó a csuklás ellen.
Karcsi elfutott a zsámbéki öregtemplomhoz. A harangozótól kapott egy kis sót. Fordult, és nyargalt vissza máris a zsombékos rétre.
Sára elrobogott a zsámbéki Lámpamúzeumba. A gondnoknénitől kapott egy fél citromot. Rohant vissza ő is Piroskához.
Piroska megnyalta a sót, és csak annyit mondott, hogy: – Hukk! – majd ugrott egyet: RECCS!
Aztán megkóstolta a citromot, és megint csak annyit mondott, hogy: – Hukk! – és megint ugrott egyet: RECCS!
– Ó, egek! – keseredett el Sára.
– Végünk van! – jelentette ki Karcsi.
Arra sompolygott a róka. Megérezte a nyúlszagot. Elrejtőzött a bokrok között, és bajszát nyalogatva figyelt.
– Melyik nyulat szeressem a három közül?... A kéket?... Az túl izmos! A pirosat?... Az túl ugrálós! A sárgát?... Az az ijedtségtől egészen elgyöngült... Az jó lesz! – és kúszni kezdett Sára felé.
– Sára éppen könyörgőre fogta a dolgot: – Állj meg, állj meg, Piroskám! – Állj meg, mert megesz a szégyen!
– Miért a szégyen? Inkább majd én! – vigyorodott el a róka. Abban a pillanatban Piroska minden addiginál magasabbra ugrott és meglátta a rejtőzködő ravaszdit.
– Róka! Róka! – kiáltotta, és az ijedségtől menten elállt a csuklása.
– Menekülni! – kiáltotta Karcsi, mire mindhárman futni kezdtek. Zsámbék felé vették az irányt.
A róka nem merte a városig követni őket, mert félt, hogy a zsámbéki polgárok kiporolják a bundáját.
– Illa berek, nádak erek, legjobb, hogyha hazamegyek! – gondolta, és sebtében eltakarodott.
Sára, Karcsi, a zsámbéki tyúkok meg a naposcsibék akkor vállukra ültették Piroskát, és úgy vitték vissza a zsombékos rétre, mint a nap hősét. Piroska már nem csuklott, csak örömében szipogott egy kicsit.
Ha a Zsámbék melletti zsombékos réten jártok, különösen húsvét táján, nézzetek jól körül: talán meglátjátok a három festőnyulat. De óvatosan keresgéljetek, nehogy egy száradó színes tojásra lépjetek!
 
Kalaposmanó



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy elfelejtett kalapdoboz a bokor tövében. Abban lakott Kalaposmanó.
Így hívták, mivelhogy éjjel-nappal kalapot viselt. Ő maga varrta a fejrevalóját egy piros bőrkesztyűből, amit a kalapdoboz fenekén talált. Szép gömbölyűre formázta a kalap tetejét, míg olyan öblös nem lett, mint egy üst. A karimájára sombogyót tűzött.
– Enyém a legszebb kalap az erdőben! – nézegette elégedetten, s attól kezdve sosem vált meg a fejfedőjétől. 
Egy tavaszi reggelen Kalaposmanó elhatározta, hogy meglátogatja a távoli bokrok alján élő rokonait. Becsukta a kalapdobozt, s dúdolgatva elindult az erdő túlsó végébe. Olyan peckesen lépegetett, hogy a fűben lapuló galambgombák mind felfigyeltek a közeledtére. Nehézkesen megbökték a kalapjukat, és mormoltak hozzá valamit.
– Tetszik a kalapom, öcskösök? – húzta ki magát Kalaposmanó, és jó hangosan dúdolni kezdett:

Gomba testvér, galambom,
jobb, ha ezt én kimondom:
kiskalapom nem adom! 

És nagy léptekkel tovább sietett. A galambgombák csodálkozva pislogtak utána.
Kalaposmanó nemsokára elérte a fekete manók szállását. A fekete manók szívélyes legények voltak, mosolyogva lengették meg a kalapjukat a vendég előtt.
– Ej, de nagyon lengettek, de nagyon lengettek! – dünnyögte Kalaposmanó. – Csak nehogy az én kalapomat is lengetni akarjátok! – és jó hangosan dúdolni kezdett:

Manó testvér, galambom,
jobb, ha ezt én kimondom:
kiskalapom nem adom! 

És továbbsietett. A fekete manók leesett állal bámultak utána.
Kalaposmanó végül elérkezett a távoli rokonok területére. Azok úgy megörültek a régen látott rokonnak, hogy összegyűltek az erdei tisztáson, és üdvözlésképpen levegőbe dobálták a sipkáikat.
– Puff neki, ezek meg dobálnak! Csak nehogy az én kalapomat is dobálni akarják! – torpant meg Kalaposmanó, és újból rágyújtott a nótájára:

Manó testvér, galambom,
jobb, ha ezt én kimondom:
kiskalapom nem adom!

A rokonok elhűlve bámulták Kalaposmanót, aki, ahogy jött, hipp-hopp, el is tűnt a tisztásról. 
– Fityisz az orrotokra! – dünnyögte magában, és még gyorsabban szedte a lábát. – Hazamegyek! A kalapom nem adom!
Ahogy ott fut, ahogy ott szaporáz hazafelé, egyszerre kétségbeesett sírás üti meg a fülét. Körülnéz, hát egy madárfióka vergődik a borókabokor tövében.
Közelebb lép, s akkor látja, hogy nem is egy, hanem négy, nem is négy, hanem öt fióka vergődik a földön.
– Jaj, jaj, lefújta a szél a fészkünk! Jaj, jaj, végünk! Végünk! – jajveszékeltek a fiókák.
– Jaj, jaj, ittvész öt szép kicsi vérünk! Jaj, jaj, végünk! Végünk! – Kalaposmanó szétnézett, s akkor látta, hogy a bokor ágán a madárszülők is a fiókákat siratják.
Nagyot dobbant Kalaposmanó szíve. 
– Segítek én, ne sírjatok! – ugrott szaporán, és kúszni kezdett a boróka ágán fölfelé. Fürgén fölmászott a bokor hegyibe, ott lekapta a kalapját, mintha mindig erre készült volna, és gyöngéden elhelyezte az ágak között, mint egy puha fészket. 
– Itt az új fészek! – kiáltotta. – Lehet költözködni! De szaporán, míg szimatot nem kap a róka!
Hitték is, nem is a madárszülők a nagy csodát, ám nem sokáig gondolkodtak, hanem szép sorban a kalapfészekbe menekítették a fiókákat. No, volt is aztán öröm, volt hálálkodás: 
– Sosem feledjük Kalaposmanó, hogy milyen nagy jót tettél vélünk! Élünk! 
– Semmiség! – mosolygott szerényen Kalaposmanó, és abban a pillanatban ő is úgy érezte, hogy nem történt semmi különös. Csak annyi, amennyinek történnie kellett. 
Elbúcsúzott a madárcsaládtól, és könnyű szívvel hazasietett. 
Kinyitotta a kalapdobozt, és megkereste a piros bőrkesztyű párját. Aztán leült, és varrt magának egy új kalapot.
 
A kalózok kincse



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három kalóz: Jobbszem, Balkéz és Félláb. Egy feketevitorlás kalózhajón éltek, és békésen fosztogatták az óceán többi hajóját. 
Így teltek az évek, míg egy este Jobbszem megszólalt:
–	Kedves testvéreim, Balkéz és Félláb! Eleget fosztogattunk már.
–	Eleget fosztogattunk! Eleget! – helyeselt a másik kettő.
–	Kezdjünk új életet! – folytatta Jobbszem. – Keressük meg a Kopaszkalóz-szigetet, ássuk ki a titkos kincset, aztán telepedjünk le, és éljünk úgy, mint a rendes emberek.
–	Jól van! – mondta a másik kettő.
Mikor ezt így megbeszélték, bevonták a fekete vitorlát, és fölhúzták a fehéret. Megfordították a hajót, s elindultak nyugat felé, hogy megkeressék a Kopaszkalóz-szigetet.
Hetvenhét nap hajóztak, hetvenhét hajóval találkoztak. A hetvennyolcadikat megszólították:
–	Hahó! Erre van a Kopaszkalóz-sziget?
–	Halihó! Erre nincs! – válaszolták a hajóról.
Megfordult erre Jobbszem, Balkéz és Félláb, és tovább vitorláztak dél felé.
Hétszázhetvenhét nap hajóztak, hétszázhetvenhét hajóval találkoztak. A hétszázhetvennyolcadikat megszólították:
–	Hahó! Erre van a Kopaszkalóz-sziget?
–	Halihó! Erre nincs! – válaszolták a hajóról.
Újból megfordult Jobbszem, Balkéz és Félláb, és tovább vitorláztak kelet felé.
Hétezer-hétszázhetvenhét napig hajóztak, hétezer-hétszázhetvenhét hajóval találkoztak. A hétezer-hétszázhetvennyolcadikat megszólították:
– Hahó! Erre van a Kopaszkalóz-sziget?
– Halihó! Erre van, erre! Mi is éppen oda tartunk! – válaszolták a hajóról.
– Megálljatok!! – kiáltotta Jobbszem, Balkéz és Félláb. – A Kopaszkalóz-sziget a kalózoké!
– Tudjuk! Azért megyünk oda!
Akkor látta Jobbszem, hogy a hétezer-hétszázhetvennyolcadik hajó vitorláján halálfej és lábszárcsont éktelenkedik.
– Kalózhajó! – mordult Balkéz, és megragadta a mordályát.
– Kalózhajó! – füstölt Félláb, és nagyot koppantott a falábával. Akkor már rájuk is csaptak a kalózok.
– A jobbszárny az enyém! – kiáltotta Jobbszem, és aprította a jobbról zúduló kalózokat, mint a fodros káposztát.
– A balszárny az enyém! – harsogta Balkéz, és püfölte a balról érkező támadókat, mint a tollasvánkost.
– A közepe az enyém! – koppantott a falábával Félláb, és elsütötte a nagyágyút, bele a közepébe.
Vad csata kezdődött. Villogtak a szablyák, suhantak a tőrök, pufogtak a pisztolyok, dörgött az ágyú. Hétszer hét kalózt szerelt le a jobb oldalon Jobbszem, hétszer hetet vert vissza a bal oldalon Balkéz, és hétszer hetet teremtett oda a középen Félláb.
Megzavarodtak a kalózok: csak nem bánik el velük világ csúfjára három hitvány hajóslegény? 
Honnan is sejthették volna, hogy az a három hitvány hajóslegény nem más, mint Jobbszem, Balkéz és Félláb, az óceán rémei! Jobban ismerték ők hárman a kalózhuncutságokat, mint a világ összes kalóza együttvéve! Addig-addig, míg a támadók szégyenszemre szedték az irhájukat, s az első széllel elszeleltek.
Jobbszem, Balkéz és Félláb győztesen kötöttek ki a Kopaszkalóz-szigeten. Úgy léptek a lakatlan földre, mint akik hazaérkeztek. 
Köröskörül kietlen kopárság fogadta őket. 
Ásót fogtak, és izgatottan keresni kezdték a titkos kincset. 
Estére felásták a sziget egynegyedét. Reggelre felásták a sziget felét. Másnap estére felásták az egész szigetet. 
Az utolsó sziklakő alatt végre egy pántos vasládát leltek.
–	Nyisd ki! – tolta oda Jobbszem Balkéznek.
–	Nyisd ki te! – tolta tovább Balkéz Féllábnak.
–	Nyisd ki te! – tolta vissza Félláb Jobbszemnek.
Jobbszem a kalózkésével meg egy jókora kővel leverte a hét lakatot a vasládáról. Balkéz felnyitotta a tetejét. Félláb belenézett...
–	Mi ez?! – üvöltötte csalódottan. – Hol az arany?! Hol a rubint?! Hol a gyémánt?! – Nagy halom sárgás magot szórt a ládából a földre. A mag szaporán szállt a szélben.
–	Hiszen ez búza! Ó jaj! – jajgatott Balkéz.
–	Búza! Közönséges búza! – tépte a haját Félláb.
Bánatukban, hogy kincs helyett búzát találtak, szétszórták a magot a Kopaszkalóz-szigeten. Aztán elvackolták magukat, és kimerülten aludtak hét nap, hét éjszaka. Látni sem akarták a világot.
Nyolcadik reggel arra ébredtek, hogy a kietlen Kopaszkalóz-sziget kizöldült. A szétszórt búzamag kihajtott, szárbaszökkent, és zöldellt, mint a zöld smaragd.
–	Lehet, hogy mégiscsak kincset találtunk? – csodálkozott Jobbszem. 
–	Kincset! – rágcsált egy búzalevelet Balkéz.
–	Ebből még kenyeret sütünk! – toppantott Félláb.
Még aznap partra vontatták a hajót, házat eszkábáltak belőle, és azóta Jobbszem, Balkéz és Félláb a sziget urai. A sziget sem kopár többé, mert a három barát minden évben elveti és learatja a titkos kincset, melyet a búzaszemben leltek meg. Aki kalózkenyeret akar enni, keresse meg őket!
 
A kamillatündérek



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három kamillatündér: Lilla, Milla és Milli. Akkorák voltak, mint az ujjam, és olyan szorgalmasak, mint a méhek. Amint elmúlt a nyár, ők már a következő nyári kamillaszüretre készültek.
Egész ősszel kosarat fontak, ollót fentek, télen szárnyas munkaruhát mostak, százszor száz hófehér tülltasakot varrtak, tavasszal patyolatlepedőt vasaltak, raktárt takarítottak.
Mire mindezzel elkészültek, beköszöntött a nyár. 
Attól kezdve csak a napsütötte rét fölött röpködtek. Virágportól sárga orrú, zümmögő méhcsapat kísérte minden útjukat: ők is azt várták, hogy kinyíljon a kamillavirág.
Egy meleg júniusi napon Milla végre kiadta a jelszót:
– Nyisd ki jól a füled: kezdődhet a szüret!
– Szüret! Szüret! – ujjongott Lilla és Milli.
– Zzzzüret! Zzzzüret! – rezzent zümmögve a lelkes méhcsapat.
Milla máris vetkőzött, és fehér pendelykében futott a raktárhoz, hogy munkaruhába bújjon. Lilla és Milli boldogan loholt utána. Már majdnem elérték a raktárt, amikor hirtelen beborult az ég, és éles villámlás szisszent a rét fölött. 
Mire egyet néztek, zimizumi égzengés támadt. Mire kettőt néztek, lezúdult az eső. Mire hármat néztek, már bőrig is áztak. Mire négyet néztek, a hirtelen vihar, ahogy jött, elült. 
Csak a szél borzolt fázósan a rét felett. 
Milla szomorúan nézett körül: földön feküdt a vizes kamilla, vacogva szárítkoztak az ázott méhek. Lilla és Milli dideregve, prüszkölve szaporázott hazafelé. Máris náthás volt mind a kettő. Milla tehetetlenül figyelte, amint vörös orral, bekötött torokkal ágyba bújtak.
– Csak tudnám, hogy ki fogja betakarítani a termést... – sóhajtotta gondterhelten.
– Batyut kötött a munkaruhákból, s elindult nagy búsan, keresztül a réten.
– Hát, ahogy ott ballag, szembejön vele két nagycsoportos óvodás: Szabó Zsuzsi és Sánta Balázs.
– Adjon Isten minden jót! – köszöntötték Millát illedelmesen.
A szép köszöntésre menten kisütött a nap az égen. A kamillavirágok fölegyenesedtek, és Milla arca is földerült. Mindjárt kibontotta a batyuját, és kiteregette a szárnyas munkaruhákat az óvodások lába elé.
– Psssz... – pisszentett Zsuzsi álmélkodva.
– Pfü, de pirinkó! – füttyentett Balázs. – Megfoghatjuk?
Óvatosan megérintették a tündérholmit – hát, abban a szempillantásban pirinkók lettek ők is! Kiváncsian felöltötték a szárnyas ruhákat, s lássatok csudát: használni tudták a szárnyakat! Úgy röpködtek, mint a fényes szitakötők.
– Egyet se búsulj, kamillatündér! – legyintettek a szárnyukkal Milla bánatára. – Szüretelünk mi teveled! A méhek majd segítenek!
– Zzzzüretelünk! Zzzzüretelünk! – rezzent zümmögve a megszárítkozott lelkes méhcsapat.
Milla erre megvidámodva kosarakat meg apró ollókat hozott a raktárból. Azon nyomban nekiláttak a munkának.
Zsuzsi és Balázs szapora ollócsattogással gyűjtötte a kamillavirágot. Egykettőre teliszedték a szüreti kosarakat.
A méhek patyolatlepedőt terítettek a fűbe. Oda borították a leszüretelt virágot. A kosárnyi virágkupacokat ügyesen szétteregették.
Sütött a nap, száradt az illatos kamillavirág. 
Milla apró tülltasakokba töltötte a termést, s a méhek raktárba hordták a százszor száz tömött tülltasakot.
Estére dugig telt a raktár.
Milla akkor nagy kannát vett elő, és friss kamillateát főzött. A méhek mézet csorgattak bele, aztán virágos bögrékbe töltötték, és kortyolni kezdték az új szüret első kamillateáját...
– Zsuzsi! Balázs!– hallatszott ekkor váratlanul a rét túlsó végéből.
– Ez anyu! – kapott észbe Zsuzsi. – Mennünk kell! 
Sietve levetették a szárnyas munkaruhát – hát, abban a szempillantásban nagycsoportos óvodások lettek ismét!
– Köszönjük a segítséget! – röppent fel Milla elöbb Zsuzsi, majd Balázs tenyerébe.
– Közzzönjük! Közzzönjük! – zümmögték kórusban a méhek.
– Főzzetek sok kamillateát Lillának és Millinek, hogy meggyógyuljanak! – integetett Zsuzsi és Balázs, s egyik kezükben kamillavirággal, másik kezükben lépesmézzel, futva indultak a rét túlsó végébe, Anyu hangja felé.
... Ha hűvös napok jönnek, és édesanyátok mézes kamillateát főz, vagy kamillaborogatást készít, gondoljatok a kamillatündérekre, meg a zümmögő, lelkes méhekre. A virágzó nyári réten ti is találkozhattok velük!


HáROM MONDAT A KAMILLATüNDéREKHEZ:

Ez az első, ami már benne van a nálad lévő mesében:
– Nyisd ki jól a füled: kezdődhet a szüret!

Amikor Milla a ruhabatyuval útnak indul:
– Ne csukd be a szemed, indulhat a menet!

Amikor elkészül a friss tea:
– Nyisd ki jól a szádat, idd meg a teádat!

A macskafalvi muzsika változtatásai csak estére lesznek készen.

Szia Vili, gyógyulj szépen

Ildikó 
 
A kapzsi földesúr



Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy kapzsi földesúr. Tornyos kastélyt örökölt az öregapjától, abban élte világát. Szántóföldjei a hegyek lábáig nyúltak, istállóiban száz meg száz marha kérődzött. Még az ég is rózsaszínben játszott a birtoka fölött, s a rózsaszín égen sárga, piros, és narancsszínű madarak röpködtek.
Ám a kapzsi földesúrnak mindez nem volt elég. Ő még tornyosabb kastélyról, még hatalmasabb szántóföldekről, még több marháról, még rózsaszínebb égboltról, még tarkább madarakról ábrándozott.
Addig ábrándozott, addig sóhajtozott, míg egy éjjel megjelent álmában a jó tündér.
– No, édes fiam! – szólította meg a kapzsi földesurat. – Eleget sóhajtoztál! Még nagyobb gazdagságot akarsz? Ám legyen: Holnap ellátogatok a kastélyodba, aztán majd meglátom, hogy mit tehetek érted.
– Köszönöm, jó tündér! – hálálkodott a földesúr. 
– De van ám egy feltételem! – emelte fel ujját a jó tündér. – Mégpedig az, édes gyermekem, hogy jó házigazdához méltón, szívesen fogadj, ha megérkezem! – azzal, ahogy jött, eltűnt az álom.
– Hiszen, ha csak ennyi a feltétel! – nyújtózott ébredés közben a földesúr. – Majd megmutatom, hogy milyen házigazda vagyok én! – s már hívatta is a szolgákat, fűttette a kemencéket, vágatta a libákat, nyúzatta az ökröket, hajtogattatta a hájas meg a vajas tésztákat. – Olyan vendégséget csapok, hogy megnyalja a tíz ujját a jó tündér! – dörzsölgette a markát a kapzsi, s fél szemmel mind az utat leste. 
Várt, várakozott a földesúr, vele várakozott a kastély népe.
Éppen a kerítés fokára hágott a nap, mikor kopogtattak a nagykapun. Hej, talpra ugrott a földesúr, széttaszította az őröket meg a szolgálókat, s nagy buzgóságában maga tárta ki a kaput.
Hozta isten, kedves vendég! – hajolt hétrét az érkező előtt. Ám a küszöbön nem állt más, csak egy rongyos vándorlegény.
– Ej, de szépen fogadják itt a vendéget! – nézett szét a vándorlegény, fülig érő szájjal. – Kaphatnék egy korty italt, nagyságos, tekintetes, méltóságos uram? Igen megszomjaztam az út porában!
– Pusztulj innen, te semmirekellő! – gurult méregbe a kapzsi földesúr. – Nem látod, hogy magas vendéget várok? Maga a jó tündér látogat el ma hozzám! – azzal úgy bevágta a nagykaput, hogy csak úgy nyekkent. A vándorlegény odakint maradt.
Tovább várt, várakozott a földesúr, vele várakozott a kastély népe.
Éppen az ég tetejére ért a nap, mikor másodszor is kopogtattak a nagykapun. Felpattant a földesúr, szaladt, loholt, szinte gurult a lépcsőn, alig bírta kivárni, hogy szemtől-szembe láthassa a vendéget.
– Csakhogy itt van, kedves vendég! – tárta ki a kaput. Ám a küszöbön nem állt más, csak egy csöpp leányka.
– Eltévedtem kint a réten, vigyen haza, kérem szépen! – pityergett a leányka.
– Nincs időm holmi dajkaságra! – dühöngött a földesúr. – Nem látod, hogy magas vendéget várok? Maga a jó tündér látogat el ma hozzám! – és úgy bevágta a nagykaput, hogy majd kiszakadt a sarkából. A csöpp leányka odakint maradt.
Tovább várt, várakozott a földesúr, vele várakozott a kastély népe.
Már éppen nyugodni készült a nap, mikor harmadszor is kopogtattak a nagykapun. Ezúttal óvatosan indult a földesúr, ám a lépcsőn, izgalmában, mégis megbotlott, s lehömbörödött az udvarra, mint egy zsák répa. Sebaj, a nagykaput csak kinyitotta a saját kezével:
– Végre, végre, itt a vendég! – kiáltotta. Ám a küszöbön nem állt más, csak egy otthontalan kutyacsalád.
– Nincsen bőrke, nincsen hurka, nincsen otthon, nincsen munka! – csaholtak a kutyák keservesen.
– Kotródjatok, bolhás csavargók! – toporzékolt a kapzsi földesúr. – Nem látjátok, hogy magas vendéget várok? Maga a jó tündér látogat el ma hozzám! – és dühében úgy bevágta a nagykaput, hogy a rézkilincs a földre zuhant. A kutyacsalád odakint maradt.
Tovább is várakozott volna a földesúr, ám a sok izgalomtól úgy kifáradt, hogy elnyomta az álom.
Amint elaludt, megjelent álmában a jó tündér.
– No, édes fiam! – szólította meg a kapzsi földesurat. – Van-e mondanivalód a mai napról?
– Van! Becsaptál, jó tündér! Megígérted, hogy eljössz, és nem jöttél!
– Jöttem én, édes fiam! Kopogtattam a kapudon háromszor is. Először, mint szegény vándorlegény, másodszor, mint eltévedt gyermek, harmadszor, mint kóbor kutya. Ám te mind a háromszor elkergettél!
Elszégyellte magát a kapzsi földesúr, de már nem volt mit tenni. A jó tündér eltűnt, ő pedig nem lett gazdagabb. Szegénynek érezte magát, mint egy vándorlegény, magányosnak, mint egy eltévedt gyermek, és kiszolgáltatottnak, mint egy kóbor kutya.
Azóta is várja a jó tündért. Ha arra jártok, kopogtassatok be hozzá – tudom, szívesen lát benneteket!
 
A kék csokornyakkendő



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kék csokornyakkendő. Nagyapa szekrényajtaján lógott, fakult, gyűrődött, öregedett, és egyre csak arra a csöppnyi szürke irodára gondolt, ahol egyszer boldog volt és fiatal.
Az a régi iroda porszagú volt, szivarfüstös, és egy kopott íróasztal állt benne. Ott dolgozott a kék csokornyakkendő – na és nagyapa, akit akkoriban még úgy hívtak, hogy apa. Napközben, ha nagyapa az íróasztal körül sürgött-forgott, a kék csokornyakkendő úgy röpködött a nyakában, mint egy kék pillangó. Régen volt ez, de a nyakkendő számára ma is az a szürke iroda jelentette az egész nagyvilágot.
Azóta változott meg minden, mióta nagyapa nyugdíjba ment. Azóta már nem akasztotta le reggelenként a kék csokornyakkendőt, inkább a kockás flanellinget meg a kék munkásnadrágot vette elő.
– Én is itt vagyok, én is! – nyújtózkodott a csokornyakkendő, de a szigorú gyapjúzoknik meg a fáradt meleg alsók lehurrogták: – Palántázni megy, nem látod? Palántázni! Tudod egyáltalán, hogy mi az a palánta.
– Persze hogy tudom! Hinta, palánta, hinta, palánta... – dudorászta a csokornyakkendő, aki az egész nagyvilágból csak a csöpp szürke irodát ismerte. – Nagyon is tudom, hogy mi az a palánta! Hinta, palánta, hinta, palánta! – és igen csodálkozott, hogy miért nevet mindenki a szekrényben.
Más reggeleken nagyapa a szürke pulóvert meg a barna kordnadrágot vette elő.
– Én is itt vagyok, én is! – rimánkodott a csokornyakkendő, de a gyapjúzoknik meg a meleg alsók megint leintették: – Túrázni megy, nem látod? Túrázni! Tudod, hogy mi az a túra?
– Tudom hát! Túrát vettem, elejtettem, azt sem tudom, hová tettem... – dúdolta a nyakkendő, aki csak az irodát ismerte. – Ismerem a túrát! – és nem értette, hogy miért nevetnek rajta már megint. Sóhajtott, és az irodájára gondolt. Ott bezzeg nem nevette ki senki! Még egyet sóhajtott.
Meghallotta a nagy sóhajtozást Virágh Andrea, a tündér:
– Segítek én rajtad, te szegény csokornyakkendő! – Elővette a színes krétáját, és varázsolni kezdett: – Sürgök-forgok, pörgök-morgok, azzá változz, amit mondok: PILLANGÓVÁ!
Huss! – egy csokornyakkendő formájú, kék pillangó suhant ki a szekrényajtó résén. Suhant, röpült, de nem a virágos rét, vagy a zöldlombos erdő felé, mert ez a pillangó nem az erdőben és nem a réten kereste a boldogságát. Nem is tudta, hogy mi az az erdő és mi az a rét. Ő csak egyet ismert a világból: egy csöppnyi, szürke irodát. Arra röpült hát.
Végigsuhant a főutcán, beröpült egy nagykapun, átcikázott egy előcsarnokon, keresztülfurakodott egy üvegajtón. Lihegve megpihent. Végül egy jól ismert szűk folyosón találta magát. A folyosó végén nyílt az ő szürke kis irodája, ahol nagyapa dolgozott még apa-korában. 
– Milyen csend van! – ijedt meg a kék pillangó. – Sehol egy lélek! Nem dolgozik itt már senki. Mindennek vége...
Szorongva röppent be az elhagyatott iroda ajtaján. Félve nézett szét...– és nagyot dobbant a szíve! Mert ott állt az íróasztal, rajta ott világított az asztali lámpa, szállt a porszag, – még a szivarfüst is ott lebegett, mert az íróasztalnál ott ült, igen, ott ült nagyapa, szürke pulóverben, barna kordnadrágban. Felállt, és sürögni-forogni kezdett.
– Én is itt vagyok, én is! – ujjongott a pillangó. Körbetáncolta nagyapát, és rászállt a pulóverére, mint egy csokornyakkendő.
Attól kezdve soha nem vált el egymástól nagyapa és a pillangója. Együtt jártak palántázni, és a kék pillangó megértette, hogy mi az a palánta. Együtt jártak túrázni, és a kék pillangó megértette, hogy mi az a túra. Együtt jártak az elhagyatott irodába sürögni-forogni, azt jól értették mind a ketten. Tán még most is sürögnek-forognak, ha el nem álmosodtak. Így volt, nem így volt, égből pottyant mese volt!
 
A kis cipellő


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy dimbes-dombos, bársonyos mezítlábi rét. Mezítláb futkároztak ott a gyerekek, mezítláb tipegett a libapásztor, mezítláb totyogott a liba – mezítláb parádézott még a király is!
A cipők meg úgy sorakoztak a rét szélén, mint a türelmes autók a parkolóban.
	Mikor a gazdák kifutkározták, kitipegték, kitotyogták és kiparádézták magukat, megkeresték cipőiket, és kényelmesen hazagyalogoltak bennük.
	Elkipegtek-kopogtak a lánycipők, tovacsoszogtak a tornacipők, hazacsattogtak a szandálok. Hazament mindenki. Csendes lett a rét.
	Az esti szürkületben akkor hirtelen felcsattant a boszorkamák hangja.
– Jóságos ég! Ezt a szerencsétlent meg itt felejtették!
A sombokor tövében ugyanis ott árválkodott egy pár kicsi piros cipellő.
– Micsoda emberek vannak! – sopánkodott a vadgyapot.
– De kérem, én nem vagyok itt felejtve! – tiltakozott a kis piros cipellő. – A gazdám értem jön! Ez biztos! Zsófika megkeres engem! … Mit szólnának, ha addig is dúdolnék önöknek?
És a kis piros cipellő finoman dúdolni kezdett. Lassú álom ereszkedett a rétre. Elszundítottak a kórók, szunyókáltak a gubacsok, szuszogtak a bogáncsok. Békésen aludtak reggelig.
Másnap megint ott futkároztak a gyerekek, tipegtek a libapásztorok, totyogtak a libák, parádéztak a királyok. De Zsófika nem volt sehol.
– Szegény kis piros cipellő! – sajnálkoztak a réti növények. – Micsoda emberek vannak!
–	Nincs semmi baj! – dúdolta a cipellő. – Zsófika nem jöhetett, majd jön holnap!
Másnap megint azt dúdolta:
– Majd jön holnap!
Aztán megint:
– Majd jön holnap!
Így telt el a nyár.
Egy hűvös őszi estén előmászott a vakond:
– Csípősek az éjszakák, kis piros cipellő! Gyere el hozzám, melegedj nálam, befogadlak az otthonomba.
– Nem mehetek – mondta a cipellő. – Várom Zsófikát.
Hívták a vándormadarak:
– Elviszünk kis piros cipellő! Gyere velünk napfényes hazába!
– Nem mehetek – válaszolta a cipellő. – Várom Zsófikát.
Fagyos fekete felhők gyülekeztek az égen.
– Betakarlak, cipellő! – mondta a lapulevél.
– Ne takarj be, lapulevél – kezdte a cipellő, de a hangja elakadt, mert egy utolsó kirándulócsapat érkezett a rétre, s egy kislány egyenesen őfelé szaladt:
– A cipőm! A cipellőm! Mennyit kerestelek! – és magához szorította a cipőt. – Megvan a kis piros cipellőm!
Dúdolt is, énekelt is a kis cipellő, aztán mégis táncolni kezdett:
– Megjött az én Zsófikám! Nem kellett olyan sokat várnom! Viszontlátásra boszorkamák, viszontlátásra vadgyapot, viszontlátásra vakond, viszontlátásra vándormadarak, viszontlátásra lapulevél! Én most hazamegyek!
Attól kezdve el nem váltak egymástól. Dúdolt, kopogott, táncolt a kis cipellő, Zsófika meg hordta – míg csak ki nem nőtte.
 
Kismarkoló



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Kismarkoló. Anyukájával és apukájával élt egy építkezésen, a Szedres-erdő közelében. Kismarkoló anyukáját úgy hívták, hogy Mamarkoló, apukáját meg úgy, hogy Paparkoló.
Barátai is voltak Kismarkolónak: Kisdömper és Kisdaru. Napközben, amíg Mamarkoló, Paparkoló, meg a többi felnőtt dolgozott, addig Kismarkoló, Kisdömper és Kisdaru az erdő melletti réten játszottak. Pillangót kergettek, vadalmával futballoztak, legelésző teheneket bámultak, virágszedő lányokat csodáltak, és irigykedtek a falusiakra, akik szedret szedegettek az erdőben.
– Én is szeretnék szedret szedegetni! – nyafogott esténként Kismarkoló.
– Hét végén elmegyünk az erdőbe, és mi is szedegetünk szedret! – ígérte Mamarkoló és Paparkoló.
– Hét végén! Hol van az még?! – legyintett Kismarkoló.
Másnap sok eső esett, és Kismarkoló hiába várta Kisdömpert és Kisdarut az erdő szélén. Hogy ne unatkozzon, kicsit kergette a pillangót, kicsit futballozott a vadalmával, kicsit bámulta a legelésző teheneket, kicsit csodálta a virágszedő lányokat, de érezte, hogy egyre jobban irigyli a szedret szedegető falusiakat.
– Szeder! Szeder! – hallatszott az erdőből. – Szép a szeder, szúr a szeder, szédület, hogy mennyi szeder!
– Egy életem, egy halálom, nekem ezt most meg kell látnom! – gondolta Kismarkoló, és egyedül elindult az erdőbe.
Izgatottan gurult a nagy fák alatt, és mohón szedegette markolójával a szedret.
Egyre beljebb keveredett.
Már a vaddisznók dagonyázóhelyénél járt, mikor egy markolás után – zsupsz! – megcsúszott, és a hátsó kereke elsüllyedt a pocsolyában.
– ...Ajjaj... Beragadtam a sárba!... – szeppent meg Kismarkoló. Jó erősen felbrummogtatta a motorját, nekirugaszkodott: – Hórukk! – de egy centit se mozdult odébb.
– Na még egyszer! – bíztatta magát. Újra felbrummogtatta a motorját, újra nekirugaszkodott, még a lámpáit is megvillogtatta, de hiába. Mintha ólomsúly húzta volna a kerekét.
– Jaj nekem, most mi lesz velem?!... – rémült meg Kismarkoló.– Mi lesz, mi lesz?!... – és kétségbeesetten dudálni kezdett. 
– Hátha meghallja egy őzike – gondolta. – Vagy az Öreg Néne, aki az őzikét ápolta. Ő biztosan segítene rajtam is!
De csak egy magányos tehén jött arra, aki elkódorgott a csordából. 
– Hát te mit dudálsz itt? Mit villogsz itt? Mit brummogsz itt? – kérdezte mélán.
– Jaj, kedves tehén, már egészen elsüllyedtem itt a sárban, nem tudnál kihúzni?
– Én nem, de ismerek valakit, aki majd segít – válaszolta a tehén. Azzal megfordult, és elment.
– Jaj, ne menj el, kedves tehén! Ne hagyj itt! – kiabálta Kismarkoló, de a tehén nem fordult meg.
Teltek-múltak az órák.
– Anyukám meg apukám aggódni fog értem – gondolta Kismarkoló, és megremegett a motorháztetője. – Hiányozni fogok nekik... – és keservesen brümmögni kezdett.
Ahogy ott brümmög, szipog, egyszer csak ágropogást hall. Felnéz: hát, jön a tehén visszafelé! De nem egyedül, hanem egy bőbugyogós fura figurával.
– Ez Mehemed, a török – dünnyögte a tehén. – Ő az ismerősöm, aki segít. Lapátot hoztál? – fordult a törökhöz.
– Ühüm! – bólintott Mehemed. – Gyűrűm ezüst, köve török, tenyerembe belepökök! Sarat merek, követ török! – és szélsebesen lapátolni kezdte a sarat. Aztán ágakat tett a hátsó kerék alá, és intett Kismarkolónak, hogy mehet.
Kismarkoló felbrummogtatta a motorját, megvillogtatta a lámpáját, nekirugaszkodott, és – cupp! – egyszerre kiszabadult a sárból.
– Hurrá! Hurrá! – dudált Kismarkoló, és boldogan mozgatta a kerekét.
– Rendben, Mehemed – dünnyögte a tehén.
– Ühüm! – bólintott Mehemed. – Gyűrűm ezüst, köve török, tenyerembe belepökök, sarat merek, követ török! Perdülj felém, kedves tehén!
Kismarkoló mindkettőjüket felültette a hátára, és egészen a házuk kapujáig vitte őket. Ott elköszönt tőlük, és gyorsan-gyorsan hazagurult az építkezésre Mamarkolóhoz és Paparkolóhoz, akik már nagyon várták.
– Többé nem megyek egyedül szedrezni! – gondolta félálomban, aztán elaludt.
Másnap reggelre a madarak Kismarkoló minden szedrét felcsipegették. Egyetlen félig érett szemet hagytak csak a markoló sarkában, nehogy Kismarkoló azt higgye, hogy álmodta az egész kalandot.
 
						KONI

	Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy pólyásbaba, úgy hívták, hogy Koni. Egy szép, szalagos bölcsőben ringatózott, onnan figyelte anyját, apját, két nagytestvérét, Blankát és Petyót, na meg a takarójához erősített játékcicáját.
	Figyelt és növögetett Koni. Mikor már eléggé megnőtt, megszólalt: – Cica! – és fölállt. 
	Néhány hét múlva így kurjantott: – Sicc! – és szaladni kezdett.
	Láthatjátok, hogy Koni nagyon szerette a cicáját. Sajnos, anya nem engedett állatot a lakásba, így Koni csak a takaró cicáját ismerhette, meg a képeskönyv cicáját, a tévé cicáját, és titokban a szomszédnéni cirmos cicáját is, de azt csak tisztes távolságból. Saját, élő cicája Koninak nem lehetett.
	 Egyszer, mikor Koni már tityitotyi nagylány lett, de még nem tudott igazán beszélni, megállt Blanka előtt:
	– Rajzolj nekem cicát!
	Ez volt Koni életének első mondata.
	Blanka úgy meglepődött a kishúga beszédén, hogy azonnal papírt–ceruzát fogott, és rajzolt  egy hegyesfülű, mosolygós cicát.
	– Most még egyet! – kérte Koni.
	Blanka rajzolt még egy cicát.
	– Még egyet! – kérte újra Koni.
	Blanka rajzolt még egy cicát, aztán még egyet, és még egyet. Az egész papír tele lett cicákkal. Blanka elfáradt, és nem rajzolt többet.
	Koni akkor odatotyogott Petyóhoz:
	– Rajzolj nekem cicát!
	Petyó szívesen rajzolt egy csizmás kandúrt.
	– Most még egyet! – kérte Koni.
	Petyó rajzolt még egyet.
	– Még egyet!
	Petyó rajzolt még egyet, aztán még egyet, és még egyet. A papír megtelt csizmás kandúrokkal, és Petyó nem rajzolt többet.
 	Rajzolt helyette anya. Aztán apa. Aztán nagymama, aztán nagytata, aztán dédmama, aztán dédpapa. Megtelt cicákkal a sok papír, a terítő, a falvédő, a falak. Koninak azonban ez sem volt elég. Egyre csak hajtogatta:
	– Rajzolj nekem cicát!
	Egy szép zöld tavaszi napon kirándulni ment a család.
	– Csöndesen a cserjésben! – intette őket apa. – Most meglessük, hogyan érkeznek a gólyák!
	Elrejtőztek a Békás-tó partján. Lapultak, s várták a téli vándorok érkezését. A nagy csöndben váratlanul megszólalt Koni:
	– Rajzolj nekem cicát, anya!
	– Most? – lepődött meg anya. – Hová?
	– Rajzolj a földre, jó?
	Anya sóhajtott, keresett egy hegyes követ, és kunkorifarkú, karcsú cicát rajzolt vele a földre.
	– Most még egyet! – kérte Koni.
	Anya rajzolt még egy cicát.
	– Még egyet! – kérte újra Koni.
	Anya rajzolt még egyet, aztán még egyet, és még egyet. A föld megtelt cicákkal. Koni akkor apára nézett:
	– Rajzolj nekem cicát, apa!
	– Én? – nézett szét apa. – Hová?
	– Rajzolj az égre, jó?
	Apa sóhajtott, letört egy száraz faágat, és hunyorgó, huncut felhőcicát rajzolt vele az égre.
	– Most még egyet! – kérte Koni.
	Apa rajzolt még egy felhőcicát.
	– Még egyet!
	Apa rajzolt még egyet, aztán még egyet, és még egyet. Az ég megtelt cicákkal.
	Elégedetten nézegették. S akkor, az utolsó felhőcica farkánál, hirtelen meglibbent valami...
	– A gólyák! – mutatott oda apa. – Jönnek a gólyák!
	A gomolygó felhőcicák elé beúsztak a hazatérő gólyák. Előbb egy, aztán kettő, aztán tíz, tizenöt. Nagy kört írtak le az égen, majd ereszkedni kezdtek a Békás-tóra.
	Ahogy ereszkedtek, fáradtan, porosan, mégis otthonosan, hirtelen meglódult a lenti és a fönti világ. A felhőcicák megmozdultak: az első nyújtózott egyet, a második ásított egy nagyot, a harmadik megrázta magát, aztán szépen, puhán leugráltak a rétre, a gólyákkal együtt. A földi cicák is mozgolódtak: az első a bundáját nyalogatta, a második a körmét fényesítette, a harmadik a zümmögő bogarakra hunyorított.
	A tópart és a rét megtelt gólyákkal meg cicákkal.
	Az egyik cica, éppen a legpuhább, leggömbölyűbb, odahízelkedett Koni lábához. Mindannyian leguggoltak, s megsimogatták. Előbb Koni, aztán Blanka, utána Petyó, majd apa. Utoljára még anya sem tudott ellenállni.
	– Milyen puha, milyen tiszta! – mosolyodott el. – Na, nem bánom, hazahozhatjátok!
	Így lett Koninak mégiscsak saját cicája.  
	S hogy mi lett a többi cicával? Azokat, mint a földre karcolt rajzot, vagy az égen szálló felhőt, elfújta a szél. 
	Csak ez a göbölyű, puha cica maradt meg, de ez ma is Koni legjobb barátja. Együtt hancúroznak a nagyszőnyegen, együtt kirándulnak a nyári réten. Játék után fűbe heverednek, onnan nézik a kecsesen lépkedő, hosszúlábú gólyákat, meg az égen gomolygó, folyton változó felhőket. A Békás-tó partján veletek is történhetnek ilyen csodák!
 
KONI




	Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy pólyásbaba, úgy hívták, hogy Koni. Egy szalagos bölcsőben ringatózott, és egész nap sírt, aludt, vagy nézegetett. A vendégek körbeállták és csodálták, akkor is, ha nem csinált semmit.
	Volt a kicsi Koninak egy óvodás nagytestvére, Blanka. Blanka egyszer már huszonöt métert úszott leállás nélkül a nagymedencében. Egyedül gondozta a pintyeket, amiket Nagytatától kapott, és ringatta Konit is, hogyha sírt. A vendégek dícsérték, hogy milyen ügyes, milyen nagy leányka ő, aztán mindjárt Koniról kérdezték:
	– Mit tud már a kistestvéred? Ugye, milyen édes? Ennivaló!
	– Ennivaló, ennivaló – dörmögte magában Blanka.
	Egyik hét végén meglátogatta őket Nagytata. Örült Anyu, örült Apu, de legjobban örült Blanka, mert ők ketten Nagytatával nagyon jól megértették egymást.
	– Gyere, Nagytatám! – fogadta már az ajtóban. – Nézd meg az érmemet, amit a huszonöt méteres úszásért kaptam! – és futva indult a szobája felé.
	– Követlek, királynőm! – intett Nagytata, ám ahelyett, hogy követte volna Blankát, egyenesen Koni bölcsőjéhez lépett.
	– Hódolatom, pólyás kisasszony! – hajolt a bölcső fölé. – Csókolom a csöpp kezét!
	Koni rányitotta a szemét. Nagytata boldogan elmosolyodott.
	– Akkor jössz, Nagytata? – szólalt meg, kicsit bizonytalanul, Blanka.
	– Máris, máris, királynőm! – Nagytata megringatta a bölcsőt, aztán Blanka után sietett a gyerekszobába. – Lássuk a híres bajnoki érmet!
	Blanka falán, az ágy fölött, piros-fehér-zöld szalagon egy egyszerű kis fém-érem függött.
	– Egek, egy valódi aranyérem! – csapta össze a kezét Nagytata.– Úgy csillog, hogy megvakít, jaj, hol egy napszemüveg?
	Blanka kacagva, büszkén akasztotta nyakába az érmet. Már éppen Nagytata ölébe akart fészkelődni, amikor odaát felsírt Koni.
	– Hallod? Ő is látni akarja az érmedet! – Nagytata puszit nyomott Blanka fejére, fogta az érmet, s a bölcsőhöz sietett vele: – Pólyás kisasszony, ne ríjon kérem, pólyás kisasszony, íme,  az érem!
	Koni erre még hangosabb oázásba kezdett.
	– Ez ám a tüdő! – nézett Nagytata elismerően Anyára és Apára. – Még operaénekesnő lesz a lányotokból! – s ezen boldogan összenevettek.
	– Operaénekesnő, operaénekesnő – dörmögte magára maradva Blanka. – A pintyeknél még nem is voltunk! – Máskor, ha Nagytata vendégségbe jött, első útjuk mindig a pintyekhez vezetett. – Lehet, hogy Nagytata ma elfelejti?
	– Na és hogy van Pinty úr, meg a kedves felesége? – hallatszott ekkor Nagytata hangja. – Mutasd meg őket, királynőm, kérlek!
	Blanka arca menten felderült. Futott, fogta Nagytata kezét, s húzta a verandára, ahol a madárkalitka állt. Koni közben egyre bömbölt. 
	– Ne légy féltékeny, pólyás kisasszony! – szólt neki Nagytata.
	 – Féltékeny, féltékeny – dörmögte Blanka.
	A pintyek hangos pittyegéssel fogadták őket. 
	– Tiszteletem, Pinty házaspár! – csapta össze a bokáját Nagytata. – Pirosabb a kendtek orra, mint a ribizli bogyója! Tán francia rúzst használnak?
	– De Nagytata, ők így születtek! – kuncogott Blanka.
	– Nagyon csinosak! Melyiket szereted jobban?
	– Mind a kettőt! Mind a kettőt jobban szeretem! – kacagott Blanka, és újból Nagytata ölébe akart fészkelődni. Abban a pillanatban Koni még hangosabb bömbölésbe kezdett.
	– Hiányzunk neki – állapította meg Nagytata. – Átkarolta Blankát, s a bölcsőhöz táncolt vele: – Pólyás kisasszony, ne ríjon, kérem, pólyás kisasszony, aludjon szépen!
	– Látod Koni, most teljesen kifárasztod Nagytatát! – szuszogta Blanka, de Nagytata tovább táncolt:
	– Pólyás kisasszony, ne ríjon, kérem, pólyás kisasszony, aludjon szépen!
	És csodák csodájára, Koni abbahagyta a sírást. Behunyta a szemét, és elaludt.
	– Gyere Nagytata, ülj a heverőre! – hívta Blanka. – Tudod, én is elfáradtam – magyarázta, és közben, végre, jó kényelmesen befészkelődött Nagytata ölébe. Nagytata megringatta, mint egy kisbabát, és azt mondta:
	– Hoztam ám neked valamit... A táskámban találsz egy könyvet!
	– Köszönöm, Nagytata! – ugrott fel Blanka, és meglobogtatta a könyvet a bölcső felé: – Látod, Koni? Nagytata könyvet hozott nekem! Mesélsz belőle, Nagytata?
	Blanka odabújt Nagytatához, aki halkan mesélni kezdett: "– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy sűrű, sötét erdő..."

	Blanka úgy érezte, hogy egy hosszú, nagy útra indulnak. Ketten mennek: Nagytata, meg ő. Na és Anyu, Apu, meg Koni. Blanka tudta, hogy Anyu, Apu, Koni és Nagytata, az összesen négy. S ha most valaki megkérdezte volna, hogy melyiküket szereti jobban, azt válaszolta volta:
	– Mind a négyet! Mind a négyet jobban szeretem!
 
A középsô királylány titka


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király, s annak három lánya. Mind a három királylánynak volt valami tudománya. 
A legidősebb énekelni tudott, de olyan csengő hangon, hogy kitisztult tőle az égbolt. A legfiatalabb táncolni tudott, de olyan lengén, hogy feltámadt tőle a szellő. Büszke is volt a király mind a két lányára! Csak a középső miatt szomorkodott.
A középső királylány se nem énekelt, se nem táncolt, hanem éjjel-nappal a kötőtűjével bajmolódott. Virágos meg csíkos takarókat, párnákat, szoknyákat, sálakat varázsolt százszínű, csip-csup maradék fonalakból. Hiába kérlelte az apja: 
– Hagyd a kötőtűt, leányom, nem való a te kezednek munka! Fogd a hárfát, muzsikálj inkább, a kedvemért! – a középső királylányt nem érdekelte a hárfa, csak a kötésminták.
Egyszer aztán megelégelte a király a hiábavaló kérlelést, és mérgesen az asztalra csapott,
– Nem akarok több pamutgombolyagot és kötőtűt látni a palotámban! Mától hárfázni fogsz leányom, ha tetszik, ha nem! A legkiválóbb mestert szerződtetem melléd!
Attól a naptól kezdve hárfázott a középső királylány. Nemsokára már olyan finoman, olyan lágyan játszott, hogy kinyíltak tőle a virágok a kertben. De el ne feledjem, hogy a legkedvesebb kötőtűjét meg egy kosárka színes fonalat előzőleg mégiscsak elrejtett a titkos ládikójában.
Telt-múlt az idő. A lányok eladósorba kerültek. Megérkezett az első kérő, Mosolygó királyfi. Meghallgatta a lányok énekét, hárfázását, megnézte a táncot, aztán így szólt:
– Felséges urambátyám, add nekem a legidősebb lányodat, aki olyan ábrándosan hárfázik!
– Adta-teremtette! Így összekeveredik a sorrend! – mérgelődött a király. – Adnám a legidősebb lányomat, hogyne adnám, hisz neki kell elsőként férjhez menni, de te a hárfázó lányomat kéred, s ő a középső!
– Jaj, felséges urambátyám, biztos, hogy nem ő a legidősebb?
– Biztos, ha mondom!
– És nem is a legfiatalabb?
– Itt a születési bizonyítvány, ha nekem nem hiszel!
– Nem értem... – zavarodott meg a királyfi. – Minden mesében a legidősebb, vagy a legfiatalabb királylány a legügyesebb, a legszebb, a legkedvesebb – és nekem éppen a középső tetszik! De mit tegyek, ha olyan szívhezszólóan hárfázik?!
Tetszett a középső királylánynak Mosolygó királyfi, ezért így szólt:
– Engedjen hozzá, édesapám, legalább magának itthon nem lesz több gondja rám!
– Jól van, no – enyhült meg a király. – Ha te is úgy akarod, akkor legyen! Tied a középső lányom, Mosolygó királyfi!
Hamarosan megtartották a lakodalmat. Mosolygó királyfi apja a fiának adta a koronáját, így az ifjú pár lett a szomszédos Mosolygó birodalom uralkodója.
– Kedves feleségem – fordult egyszer az új király a feleségéhez. – Egész országom tündérként tisztel, hiszen hárfád szavára nyílnak-csukódnak a kertekben a virágok. Te vagy a legügyesebb, a legszebb, a legkedvesebb. Mondd hát meg nekem, hogy miért bujkál mégis bánat a szemedben, mit őrzöl a titkos ládikóban, és hová surransz ki éjszakánként a hálószobából, amikor azt gondolod, hogy én már alszom?
– Türelem, felséges férjem – mosolygott a királyné. – Megtudsz majd mindent, ha eljön a karácsony!
Úgy is lett. Elmúlt a nyár, az ősz, leesett a hó, beköszöntött a karácsony. Az ünnep estéjén a királyné egy szerény csomagot nyújtott át a királynak.
– Ez az én legnagyobb ajándékom, kedves férjem, mert ezt a szívem örömével, szeretetből készítettem neked!
Dobogó szívvel bontogatta a csomagot Mosolygó király. Mit gondoltok, mi volt benne? Egy száz színben pompázó, hosszú, puha gyapjúsál!
– Ezt a sálat kötöttem neked éjszakánként, a titkos ládikómban őrzött kötőtűimmel, a kosárkámban rejtegetett száz színes fonálból! – kacagott a királynő, büszkén ragyogó szemmel.
– Hová tűnt a szemedből a bánat, kedves feleségem?
– Ó, ha én a kötőtűimmel bajmolódhatok, akkor én mindig boldog vagyok!
Törvényt hozott akkor a király, hogy minden alattvalója olyan munkát folytathasson, amit szíve örömével, szeretetből tud végezni. Így lett a Mosolygó birodalom a földkerekségnek nemcsak leggazdagabb, de legboldogabb birodalma is. Aki nem hiszi, nyissa ki a térképet, és látogassa meg őket!
 
A lakótelepi manó


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lakótelep, szorosan egymás mellé épített házakkal. Ott élt a lakótelepi manó.
A hidegvizes meg a melegvizes csövek között lakott, a falban. Szüntelenül tevékenykedett: fölkapaszkodott a tizedik emeletre, lecsúszott a másodikra, bekukkantott a pincébe – jött-ment, és közben kopogtatta, tisztogatta, csiszolgatta a csöveket. Ha valaki figyelt, az hallhatta, hogy a falban folytonosan sürög-forog, mozgolódik valaki.
A lakótelepiek nem figyeltek ezekre a zajokra. Úgy vették, hogy a szomszédjuk zörög, vagy a v í z n y o m á s, vagy a rossz csapok. Dehogyis gondoltak olyasmire, hogy egy m a n ó ! Mindenki tudja, hogy manók nem léteznek.
A lakótelepi manó azonban létezett. Még neve is volt, úgy hívták, hogy Lapi.
Egyetlen ember találkozott csak Lapival, egy Fanni nevű kislány, aki a tizedik emeleten lakott.
Fanni óvodába járt, és nagyon szerette az esti fürdéseket. Szeretett a kádban búvárkodni, hajókázni, mondókázni, énekelni. Szerette a fürdőszoba kék csempéjét, és különösen szerette azt a pici, titkos ajtót, amely a kék csempéből nyílt, a kád végében.
Akkorka ajtó volt csak, mint a kék csempe egyik lapja. Még apró kilincs is csillogott rajta. A felnőttek úgy hívták, hogy k é m é n y n y í l á s, Fanni azonban tudta, hogy a mögött az ajtó mögött lakik valaki.
– Jó éjszakát! – súgta minden este a kisajtó résén keresztül a v a l a k i -n e k. – Álmodj szépeket! 
Egy este, mikor Fanni éppen kis hableánykát játszott a vízben, furcsa neszre lett figyelmes. Felnézett, és észrevette, hogy a kék csempés ajtó finoman, óvatosan megmozdul.
Az ajtó lassan kitárult, és a küszöbön megjelent egy hüvelykujjnyi, mosolygós manócska. Hegyes sipka piroslott a fején, egyébként barna és kék volt rajta minden.
– Jó éjszakát! – köszönt vidáman a manó, ahogyan Fannitól tanulta, az ajtó résén át. – Álmodj szépeket! – Aztán a mellére bökött: – Lapi!
– Lapi... – suttogta Fanni, aztán ő is magára mutatott: – Fanni!
A manó úgy megörült, hogy ők ketten beszélgetni tudnak, hogy örömében táncolni kezdett:
– Fanni, Fanni! Hogy vagy, Fanni? Jól vagy, Fanni? Fanni, Fanni!
Fanni tapsolt és kacagott. A manó tovább táncolt:
Kérdezhetné valaki:
– „Hogy vagy, mint vagy, kis Lapi?”

Manó vagyok, falban lakok,
minden csőre nagyot csapok,
csiszolgatok, kopogtatok,
tőlem működnek a csapok!

Bukfencezett és cigánykerekezett, szaltózott és perdült-fordult, s közben, hogy, hogy nem, a piros sipka lerepült a fejéről, és a fürdőkádba pottyant.
Abban a pillanatban sziszegni, fújtatni kezdtek a vízcsapok, és eszeveszett zörgésbe-dörgésbe fogtak a vízvezetékek a falban.
– Mi történt? – kiáltott odakint anyu. – Csak nem dől ránk a ház?
Lapi kétségbeesetten hadonászott:
– Jó éjszakát! Jó éjszakát! – mutogatott hol kopasz fejebúbjára, hol a vízben úszkáló piros sipkára.
Fanninak egy kicsit dobogott a szíve, de azért kihalászta, és ügyesen visszahúzta Lapi manó fejére a sipkát. A zörgés-börgés, sziszegés-fújtatás egycsapásra abbamaradt. Belépett anyu, és a manó eltűnt.
A következő napokban Fanni mindenkinek megpróbált Lapiról mesélni. Mesélt otthon, mesélt a szomszédban, mesélt az óvodában – de senki nem hitt neki.
– Álmodtad, csillagom! – mosolygott a nagyi.
– Persze, én meg sárkányt láttam! – csúfolódott a nagytestvére. Még anyu, meg az óvónéni is csak legyintettek rá. Végül Fanni is kezdte azt hinni, hogy csak álmodta az egészet.
Ám egy nap, mikor hazaérkeztek az óvodából, szörnyű zörgés, fújtatás fogadta őket, már a kapuban. Az egész ház hörgött és zakatolt, mint egy gőzmozdony.
– Megfájdul az ember feje! – panaszkodott a szomszédnéni.
– Hívni kell a szerelőket! – ráncolt apu, és elővette a telefonkönyvet.
Fanni szívdobogva osont a fürdőszobába. 
A villanykapcsolót nem érte fel, de azt a félhomályban is látta, hogy a kékcsempés ajtócska tárva-nyitva áll. A küszöbön kézzel-lábbal hadonászott valaki.
– Lapi!... – sikkantott boldogan Fanni. – Lapi, Lapi! Hogy vagy, Lapi? Jól vagy, Lapi? Lapi, Lapi! – Ügyesen megcsippentte a kissipkát, amely a kád aljában piroslott, mint egy apró csípőspaprika, és visszahúzta Lapi fejére. A zörgés-börgés, hörgés, zakatolás menten elhallgatott. 
Egymásra nevettek, aztán belépett anyu, és a manó eltűnt.
Attól kezdve Fanni nem mesélt senkinek Lapi manóról. Egyedül nekem mondta el a titkát, és én sem mondtam el soha másnak, csak most nektek. Azt akartam, hogy tudjátok, hogy a falban Lapi manó zörög. Ő bizony!
 
Linda és a házitündér



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy toronyház. A tizedik emeleten lakott Linda, akinek a szülei éjjel-nappal dolgoztak. Szerencsére a szomszédban lakott Eszter néni, a házitündér.
– Nincsenek is tündérek! – hitetlenkedtek Linda barátnői. Csak a nagymamái hittek neki.
Két nagymamája volt Lindának, és egy dédikéje. Linda úgy nevezte őket, hogy csobánkai nagymama, pölöskei mama, rakamazi dédmama.
Nyár elején a csobánkai nagymamánál nyaralt Linda. Ott mindig történt vele valami érdekes. Ezen a nyáron az történt, hogy a kotlós kiköltött egy fészekalja kiscsibét, és az egyik csibe Lindához szegődött. Mindenhová követte. Ha Linda kiment az udvarra, a csibe futott utána. Ha Linda megállt, a csibe is megállt. Ha Linda felmászott a fára, a csibe keservesen csipogott a fa tövében. Linda elnevezte a csibét Katinak.
Nyár közepén a pölöskei mamához utazott Linda. Ott is mindig történt valami érdekes. Ezen a nyáron az történt, hogy a mamánál kisgida született. Mikor a kisgida meglátta Lindát, odaugrált hozzá, és a fejével megdöfködte a kislány térdét. Linda kék szalagot kötött a nyakába, és elnevezte Karcsinak.
Nyár végén a rakamazi dédmamánál vendégeskedett Linda. Ott is mindig történt valami érdekes. Ezen a nyáron az történt, hogy betévedt az udvarba egy kóbor kutyakölyök. Barna volt, gömbölyű, és gurult, mint a morzsa. Linda elnevezte Morzsának.
Amikor véget ért a nyár, Linda visszaköltözött a toronyházba, a tizedik emeletre. Attól kezdve csak a három állatáról mesélt Eszter néninek, a házitündérnek. Eszter néni még palacsintasütés közben is odaadóan tudott figyelni Lindára.
– Mesélj Linda, mi hír a csibédről?
– Nem csibe már, hanem pipe! Nő a tolla!
– Milyen tyúk lesz belőle?
– Kendermagos!
– Mesélj Linda, mi hír a gidádról?
– Nem gida már, hanem kiskecske! Nő a szarva!
– Milyen kecske lesz belőle?
– Bakkecske!
– Mesélj Linda, mi hír a kölyökkutyádról?
– Nem kölyök már, hanem kiskutya! Megtanult ugatni és szőnyeget porolni,
– Milyen kutya lesz belőle?
– Házőrző!
Így teltek az őszi, téli hónapok. A kispipe kapirgált Csobánkán, a kiskecske ugrált Pölöskén, a kiskutya ugatott és toronyház tizedik emeletén, Linda meg egyre csak sóhajtozott:
– Kispipém! Kiskecském! Kiskutyám!
Elközelgett Linda születésnapja. Eszter néni megkent baracklekvárral két palacsintát, s közben azt kérdezte:
– Mesélj Linda, mit kérsz a születésnapodra?
– Én...
– Tortát?
– Én inkább...
– Nyusziléggömböt?
– Most inkább...
– Fagylaltot?
– Nem kérek semmit Eszter néni, csak az állataimat láthassam! Egyszerre mind a hármat!
Eszter néni erre nem szólt semmit, csak megkent még egy palacsintát.
Amikor eljött a születésnap, Linda szívdobogva csöngetett be a házitündérhez. A barátnői hitetlenkedve tolongtak mögötte:
– Nem is tündér!
– De az! Majd meglátjátok!
Eszter néni a földre terített egy tarka tündértakarót, és pörögni-forogni kezdett rajta:
– Sürgök-forgok, pörgök-morgok, az legyen itt, akit mondok: KATI PIPE! 
...Virágos mezővé változott a tündértakaró, s a rét közepén ott kapirgált: Kati pipe...
– Sürgök-forgok, pörgök-morgok, az legyen itt, akit mondok: KARCSI KECSKE!
...A pipe mellett ott ugrált: Karcsi kecske!
– Sürgök-forgok, pörgök-morgok, az legyen itt, akit mondok: MORZSA KUTYA!
...A pipe és a kecske mellett ott porolta a szőnyeget: Morzsa kutya!
Olyan születésnapot még nem látott a világ! Kati pipe kotkodácsolt, Karcsi kecske mekegett, Morzsa kutya ugatott, a barátnők tapsoltak, Eszter néni palacsintát sütött, Linda pedig boldogan simogatta a három állatát:
– Ugye megmondtam, hogy az én szomszédom házitündér?
... Katiból azóta kendermagos Katalin kotlóstyúk lett, Karcsiból szakállas Károly kecske, Morzsából harcias házőrző kutya, de Linda születésnapját azóta is együtt ünneplik mindannyian, Eszter néni tarka tündértakaróján. Mindig meghívják a csobánkai nagymamát, a pölöskai mamát és a rakamazi dédmamát is.
Aki pedig most hitetlenkedik, vagy mesének tartja a tündérek létezését, az nézzen jól szét a háza tájékán, mert meglehet, hogy az ő szomszédjában is éppen egy házitündér lakik!
 
Macskafalvi mese



Hol volt, hol nem volt, Egérfalván innen, Kutyafalván túl volt egy falu: Macskafalva. Ott élt hatszázhatvanhat-féle különböző macska, köztük Pékmacska, Öregmacska, meg Muzsikus macska.
Egyszerűen és vidáman éltek: délelőtt dolgoztak, délután az ablakban könyököltek.
Egyik délután, amikor a hatszázhatvanhat-féle különböző macska már mind az ablakban könyökölt, Muzsikus macska kiült a háza elé, és muzsikálni kezdett. A muzsikaszóra felszáradt a pocsolya, cukrosra érett a szamóca, kétakkorára dagadt Pékmacska kelttésztája, kifényesedett Öregmacska ablaka, a lepkebábok hátán megpattant a burok, és száz egyforma pillangó szökkent táncolva a magasba.
Boldogan szállt a muzsika, boldogan hallgatta a hatszázhatvanhat-féle különböző macska, boldogan táncolt a száz egyforma pillangó.
Ekkor sirr-surr, dirr-durr, nagy robajlás, óriási forgószél támadt, s a falu felett megjelent egy cifra égi jármű. Sebesen ereszkedni kezdett Muzsikus macska udvarába.
Rémülten csapta be az ablakot a hatszázhatvanhat-féle különböző macska. Csak a függöny mögül pislogtak ijedt szemmel.
Muzsikus macska megpróbált tovább muzsikálni, de a hirtelen léghuzat felröpítette a háza tetejére. Óvatosan meglapult a kémény mögött.
A cifra jármű megállt. Burka, mint a narancs héja, szétnyílt. Odabent, tüzes színek, villódzó fények közepén egy tarkaruhás, ideges idegen táncikált. Szájában egyszerre két cigaretta füstölt.
Az idegen körbesandított, és elégedetten látta, hogy a zárt ajtók-ablakok mögül hatszázhatvanhat-féle különböző macska lesi minden mozdulatát.
Szájába tömött egy harmadik cigarettát, és a járműve kapcsolótáblájához lépett. Kapcsolt jobbra, kapcsolt balra, mire a hangszórók izgatott, gyors zenét kezdtek üvölteni.
Muzsikus macska mérgesen befogta a fülét. A száz egyforma pillangó mozdulatlanul lapult a ház aljában.
A cifra jármű hirtelen pörögni-forogni kezdett. Automatáiból színes italok folytak alma-, körte-, szőlő- és banánformájú poharakba. 
Az idegen felemelte a poharakat.
– Ide hozzám! Ingyen kóstoló! – harsogták a járműve hangszórói.
A macskafalvi ajtók-ablakok azonban zárva maradtak.
Az idegen dühösen fenékig itta a poharakat, aztán újból körülnézett. Nézett jobbra, nézett balra, nézett lefelé, nézett a magasba... És akkor észrevette a kémény mögött kuporgó Muzsikus macskát. Ugrott egyet, mintha megcsípte volna valami.
– Azonnal gyere le onnan! – rikácsolta, és dobbantott a lábával.
Muzsikus macska elhatározta, hogy móresre tanítja a betolakodót.
– Nem mehetek! – tette magát, mintha nagyonis menne, csak nem lehet. – Még nem keltek ki a tojások!
– Miféle tojások?! – toporzékolt az idegen. – Gyere le azonnal! Nem vagy te madár!
– Hát nem tudod? – adta az ártatlant Muzsikus macska. – Mifelénk a macskák költik ki a madarakat! Ha nem hiszed, győződj meg róla magad! Gyere fel!
Az ideges idegen, mint a hörcsög, ugrott a háznak, és mászni kezdett felfelé. Kapkodó keze-lába minduntalan megcsúszott, de nagy nehezen mégis felért.
– Hol itt a fészek?! – üvöltötte, ahogy körülnézett a csupasz háztetőn. – Engem akarsz lóvátenni, te nyavoga nyávogó?! – Méghogy tojás! Méghogy madár! – és kergetni kezdte Muzsikus macskát.
Az villámgyorsan leugrott a háztetőről a földre, egyenesen a száz egyforma pillangó közepébe. A legnagyobb pillangó felkapta, és szélsebesen elröpült vele a falun túli erdő irányába.
Az ideges idegen nagyot harapott mérgében a három füstölgő cigarettából, aztán beugrott a cifra égi járműbe, és dirregve-durrogva üldözőbe vette a menekülőket.
A legnagyobb pillangó körberepülte a falut, majd egy óvatlan pillanatban visszapottyantotta a háza mellé Muzsikus macskát.
A száz egyforma pillangó suhogva fölrebbent az égre. Az idegen megzavarodva röpködött közöttük. A pillangók mind távolabb csalogatták a falutól, míg végül mindannyian eltűntek a messzeségben.
Muzsikus macska akkor szép nyugodtan előbújt a rejtekéből, visszaült a háza elé, és folytatta a muzsikálást, ahol abbahagyta. A macskafalviak visszakönyököltek az ablakba. Kivirágzott a száraz pocsolya, új hajtást hozott a leérett szamóca, kisült a kalács Pékmacskánál, és látogatók kopogtattak Öregmacska fényes ablakán. Visszatért a száz egyforma pillangó, és folytatták a délutáni táncot, mintha mi sem történt volna.
 
MESSZIDÉDI
	
	Hol volt, hol nem volt, volt egyszer három nyulacska. Volt nekik egy messzi dédmamájuk. A nyulacskák a folyón innen, Bajuszremegteton éltek, Messzidédi meg a folyón túl, Bundásugratón.
	Egy nap Messzidédinek levelet vitt a postás.
	– Ki írhatta?... – csodálkozott a dédi. – A dédunokáim biztosan nem, mert ok még nem tudnak írni, akkor hát ki?...
	Fölrakta az olvasószemüvegét, és betuzni kezdett.
	– Ó, be jó hír! – csapta össze a fülét. – Ezt azonnal el kell mondanom a dédunokáimnak! Máris indulok hozzájuk! Jaj, a lábam!... – a reumás térdébe hirtelen belenyilallt a fájás. Várt egy pillanatot, majd nagy elhatározással tovább lépett: – Róka-rúgta reuma, erosebb a dédmama! Én fájós lábbal is elmegyek a dédunokáimhoz!
	Szedett egy csokor selyemfüvet, a nyulacskák kedvenc csemegéjét, fogta a retiküljét, és sántikálva nekivágott az erdonek.
	Dél is elmúlt, mire fáradtan betoppant a dédunokákhoz:
	– Na, ki van itt, kicsinyeim?
	– Messzidédi! Messzidédi! Mi jót hoztál, Messzidédi?
	– Selyemfüvet! Bársonyos a levele! Ezt ropogtasd dédunokám, le vele!
	– Jaj, de finom, Messzidédi! Még mit hoztál, Messzidédi?
	– Jó hírt hoztam, kicsinyeim!
	– Mi a jó hír, Messzidédi?
	– Mi a jó hír?... Mi is, mi is...
	Tudnivaló, hogy Messzidédi feledékeny volt egy kissé. Akárhogy is gondolkodott, sehogyan sem jutott eszébe a jó hír.
	– Ejnye, pedig azért jöttem!.. Ó, be röstellem... Hát, talán majd legközelebb...
	Egy–egy puszit nyomott a dédunokák kobakjára, aztán fogta a retiküljét, és hümmögve, szégyenkezve hazabicegett.
	Amint kinyitotta a háza ajtaját, mindjárt szemébe ötlött a reggeli levél.
	– Megvan! Tudom már! Ó, be jó hír! Ezt akartam elmondani a dédunokáimnak! Holnap újból elmegyek!
	Már korán reggel izgatottan tett-vett, készülodött. Eloször is szedett egy köteg édesgyökeret, a nyulacskák másik kedvenc csemegéjét. Aztán vágott egy kopogós botot, hogy könnyebb legyen a járás. Végül fogta a retiküljét, és – kop-csossz, kop-csossz – nekivágott az útnak másodszor is.
	Poros lett a bajuszkája, de még a füle hegye is, mire odaért a dédunokákhoz:
	– Na, ki van itt, kicsinyeim? 
	– Messzidédi! Messzidédi! Mi jót hoztál, Messzidédi?
	– Édesgyökér! Íze, mint a méz leve! Ezt rágcsáljad dédunokám, le vele!
	– Jaj, de finom, Messzidédi! Még mit hoztál, Messzidédi?
	– Hát a jó hírt, kicsinyeim!
	– Mi a jó hír, Messzidédi?
	– Mi a jó hír?... Mi is, mi is...
	Gondolkodott, gondolkodott Messzidédi, de a jó hír megint csak nem jutott eszébe.
	– Olyan a fejem, mint a ritka szita... – pironkodott. Végigpuszilta a dédunokákat, aztán fogta a retiküljét, fogta a botját, és – kop-csossz, kop-csossz – fáradtan, szomorkásan hazacsoszogott.
	Amint kinyitotta az ajtaját, elso pillantása a levélre esett.
	– Ó, hisz itt van! Itt a jó hír! Hogy örülnének a dédunokáim!... Menjek el hozzájuk harmadszor is?... Csak ne fájna úgy a lábam!...
	Másnap, mindjárt ébredés után, szerelok kopogtattak Messzidédi ajtaján. Nem sok idot hagytak a csodálkozásra: valamit firkantottak Messzidédi levelére, majd elovették a szerszámaikat, és máris fúrtak-faragtak, birregtek-berregtek, poroztak-reszeltek, kurjongattak-furészeltek, aztán, ahogy jöttek, el is mentek.
	Messzidédi izgalomtól remegve, boldogan suttogta:
	– Na, most valóban elmondom a jó hírt a kicsinyeknek!... – ám ahelyett, hogy nekivágott volna a hosszú útnak, leült a kényelmes karosszékébe.
	Még ugyanabban a percben megcsörrent a telefon a három nyulacskánál.
	– Halló, halló, ki beszél?
	– Halló, halló, kicsinyeim! Na ki beszél, kicsinyeim?
	– Messzidédi! Messzidédi! Honnan beszélsz, Messzidédi?
	– Hát  i t t h o n r ó l, kicsinyeim! 
	– De jó, de jó, Messzidédi! És mi a jó hír, Messzidédi?
	– Hát ez a jó hír, kicsinyeim! Zsinóromat szövöm-fonom, nekem is van telefonom!
	Attól kezdve nem kellett Messzidédinek Bajuszremegtetore sántikálni, ha el akart újságolni valamit a dédunokáinak. Csak felemelte a telefont, és máris hallóztak és beszéltek, és beszéltek és hallóztak, és megint hallóztak és megint beszéltek. A bajuszremegtetoi vagy a bundásugratói telefonon ti is felhívhatjátok oket!
 
				    A nagyhangú kakaska

	Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy udvar, abban két ló, két kecske, tíz liba, húsz pipe, két kutya, öt macska – meg egy nagyhangú kakaska.
	Büszke volt a kakaska a hangjára, pitymallattól szürkületig fújta: 	– Kukurikú! Kukurikú! Félre kácsa, félre lúd, én a kakas, kend a tyúk! Kukurikú! Kukurikú!
	Szürkületkor nyugovóra tért a kakaska, s aludt másnap hajnalig. Akkor újrakezdte:	
– Kukurikú! Kukurikú! Félre kácsa, félre lúd, én a kakas, kend a tyúk! Kukurikú! Kukurikú!
	– Csodás hang! Csodás hang! – burukkoltak elismerően a galambok.
	– Messzezeng! Messzezeng! – mekegték a kecskék.
	– Kiváló! Kiváló! – nyihogták a lovak.
	A kakaska büszkén húzta ki magát a sok dicséretre.
	Arra gurult a sün. Hallotta, mint dicsérik az állatok a kakaskát. Megállt, és nagyot pöffentett:	
	– Pff! Pff! Tudd meg tőlem, kis kakaska, harsányabb a macskák hangja! Pff! Pff!
	– Kukurikú, mit hallok?!
	– Pff! Pff! Tudd meg tőlem, kis kakaska, harsányabb a macskák hangja! Pff! Pff!
 	– Harsányabb?! – fortyant fel a kakaska. – A macskáknak nincs is hangjuk! Egész nap szunyókálnak!
	– Nappal szunyókálnak, pff, pff – pöfögött a sün –, ám éjszaka annál harsányabban kornyikálnak!
	– Kukurikú, ez tévedés! Éjszaka alszik a világ!
	– Pff, pff...	Keveset tudsz, kis kakaska, éjjel vadászik a macska!
	– Kukurikú, ez tévedés! Éjszaka sötét van!
	– Pff, pff... Nem egészen, kakaska! Sötét égen fehér folt: világít a fényes hold.
	– Kukurikú... Mi az, hogy fényes hold?
	– Pff, pff... A hold: az éjszaka napja!
	Elcsodálkozott a kakaska. Még kukorékolni is elfelejtett. Elrejtőzött a kút mögé, s mind a fényes hold jöttét várta.
	Lassan besötétedett. A kakaska elálmosodott, de elszántan tovább várakozott. 
	Végre feljött a hold. Az udvar öt macskája nagyot nyújtózott.
	– Pff, pff... Látod, kakaska? Látod?
	A kakaska hirtelen éber lett:
	– Látom! Látom!
	A macskák felültek a háztetőre, és hangolni kezdtek.
	– Pff, pff... Hallod, kakaska? Hallod?
	– Hallom! Hallom!
	A macskák teli torokból rázendítettek:
	– Máj, máj, máj! Májjal teli tál! Háj, háj, háj! Sárga kacsaháj!
	– Majd adok én nektek kacsahájat! – gurult méregbe a kakaska. – Majd kaptok ti tőlem májjal teli tálat!
	Keresett egy hosszú létrát. Nekitámasztotta az eperfa törzsének, s elindult rajta fölfelé. 
	– Pff, pff! Hová mégy, kakaska?
	– Megyek az égbe!
	– Pff, pff! Miért mégy az égbe, kakaska?
	– Lehozom a holdat!
	– Pff, pff! Miért hozod le, kakaska?
	– Hogy a macskák ne találják! 
	– Pff! Pff! És az miért jó, kakaska?
	– Ha nincs hold –, nincs kornyikálás!
	– Pff, pff! Ezt jól kifundáltad, kakaska!
	– Meghiszem azt, nyávogadta! Legszebb hang: a kakas hangja!
	Mikor idáig ért a nagyhangú kakaska, izgalmában akkorát ugrott, hogy a létra kicsúszott alóla, s úgy vágódott a földhöz, mintha a mennybolt szakadt volna le.
	A nagy zajra fölébredtek a lovak, a kecskék, a libák, a pipék, előfutottak a kutyák, odaugrottak a macskák. Látták, mi történt, s olyan kacagásba kezdtek, hogy arra a galambok is fölébredtek. Másnap még a verebek is mind a kakaskát nevették, hogy létrával akart az égbe menni.
	Attól kezdve a kakaska nem versenyez többé a macskákkal. Átalussza az éjszakát, s csak pitymallatkor kezdi az énekét:
	– Kukurikú! Kukurikú! Félre kácsa, félre lúd, én a kakas, kend a tyúk! Kukurikú! Kukurikú!
 
A négy szőke



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer négy szőke: egy kékorrú, egy barnaorrú, egy zöldorrú, meg egy pirosorrú. Mindenhová együtt jártak. Ha Kékorrú azt mondta: – Elfogyott a hagyma! – vagy Zöldorrú így szólt: – Nincs itthon petrezselyem! – már indultak is a piacra. Egyszerre léptek, mint a táncosok, és kánonban énekeltek, mint az énekesek: [

Kéken, barnán, zölden, pirosan,
lábunk toppan mostan urasan,
télen-nyáron fürgén, dalosan,
mindig frissen, mindig magosan.
Kéken, barnán, zölden, pirosan,
télen-nyáron fürgén, dalosan,
mindig frissen, mindig magosan,
lábunk toppan mostan urasan.
Kéken, barnán, zölden, pirosan,
mindig frissen, mindig magosan,
lábunk toppan mostan urasan,
télen-nyáron fürgén, dalosan.
Kéken, barnán, zölden, pirosan,
lábunk toppan mostan urasan,
mindig frissen, mindig magosan,
télen-nyáron fürgén, dalosan.

Szembejött velük egy impresszárió. Rájuknézett, és így áriázott:
– Kék, barna, zöld, piros... Barna, magából sztárt csinálok!
Barnaorrú ijedten körülnézett:
– Nekünk most haza kell vinni a hagymát, a petrezselymet, a karfiolt, a cipőkrémet...
– Maga az Operában fog énekelni!
– ... a lekvárt, a kályhalemezt...
– Kályhalemez! Magának a r a n y l e m e z e lesz! Jöjjön már!
– Hát jó... – szusszantott Barnaorrú, és engedelmesen elment az impresszerárióval.
Másnap már meg is hallgatták őt az Operában.
– Énekeljen! – vezényelt az impresszárió. 
– Mit énekeljek?
– Mindegy! Énekeljen! 
– Nem tudok mit énekelni.
– Énekelje azt, amit tegnap a piacon!
– Hümhüm, barnán, hümhüm, hümhüm...
– Bátrabban!
– Hümhüm! Barnán! Hümhüm, hümhüm!
– Mit hümmög?
– A dalunkat... Én csak a barna részt tudom, a többinél hümmögök.
– Énekeljen valami olyat, amit egyedül is tud!
– Egyedül nem tudok semmit.
– Nahát, magából nem lehet sztárt csinálni!
– Köszönöm, hogy eddig is fáradt velem – szusszantott meg-könnyebbülten Barnaorrú, és hazaindult.
Már messziről hallotta Kékorrú hangját: – Elfogyott a hagyma! – mire Zöldorrú ráfelelt: –  Nincs itthon petrezselyem! – És Pirosorrú hozzátette: – Nincs itthon Barnaorrú!
Futott Barnaorrú! Gyorsan beállt a helyére, és máris indultak a piacra, ahogyan szoktak. Attól kezdve soha nem hagyták el egymást. Egyszerre léptek, mint a táncosok, és kánonban énekeltek, mint az énekesek: 

Kéken, barnán, zölden, pirosan,
lábunk toppan mostan urasan,
télen-nyáron fürgén, dalosan,
mindig frissen, mindig magosan.
Kéken, barnán, zölden, pirosan,
télen-nyáron fürgén, dalosan,
mindig frissen, mindig magosan,
lábunk toppan mostan urasan.
Kéken, barnán, zölden, pirosan,
mindig frissen, mindig magosan,
lábunk toppan mostan urasan,
télen-nyáron fürgén, dalosan.
Kéken, barnán, zölden, pirosan,
lábunk toppan mostan urasan,
mindig frissen, mindig magosan,
télen-nyáron fürgén, dalosan.
 
A négy törpe



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy piros sapkás törpe, úgy hívták, hogy Áfonya. Volt neki három testvére: Bimbó, Lizinka és Csucsor. Bimbó és Lizinka törpelány volt, Áfonya és Csucsor törpefiú.
Jól megfértek egymással. Bimbó főzte az ebédet, mert jól tudott főzni. Lizinka takarította a házat, mert ügyesen tudott takarítani. Csucsor söprögette az udvart, mert szerette a tisztaságot. Áfonya pedig vigyázott, hogy ne legyen útban, míg a testvérei dolgoznak.
Ünnepeken Bimbó énekelt, mert csengő hangon tudott énekelni. Lizinka szavalt, mert tisztán tudott szavalni. Csucsor mesélt, mert érdekesen tudott mesélni. Áfonya pedig hallgatott, mert figyelmesen tudott hallgatni.
Kiránduláskor Bimbó ment elöl, mert érdekelték az újdonságok. Lizinka ment középen, mert szeretett nézelődni. Csucsor ment hátul, mert vigyázott a másik kettőre. Áfonya pedig a patakparton üldögélt, és várta, hogy a testvérei visszaérkezzenek.
Így élt, éldegélt a négy törpe. Napközben mindig békések és vidámak voltak.
Esténként azonban véget ért a vidámság. A napközben hallgatag Áfonya ugyanis, amint letette a fejét, olyan szörnyűséges horkolásba kezdett, hogy a függönyök leestek az ablakról, és a cserepek rémülten csörömpöltek a háztetőn.
Bimbó, Lizinka és Csucsor álmatlanul forgott az ágyában. Egy este elhatározták, hogy fölébresztik Áfonyát. Csucsor ránézett Bimbóra: – Kezdd el! – és Bimbó énekelni kezdett. A Süss fel napot énekelte, de olyan hangosan, hogy a Nap kisütött a sötét éjszakában. Sütött egy keveset, aztán újból elaludt.
Ám Áfonya nem ébredt fel.
Akkor Csucsor intett Lizinkának: – Most te jössz! – és Lizinka szavalni kezdett. A Kicsi vagyok, székre állok kezdetű verset szavalta, de olyan erőteljesen, hogy a Nap másodszor is kisütött a sötét éjszakában. Sütött egy keveset, aztán aludt tovább.
Ám Áfonya nem ébredt fel.
Végül Csucsor sajátmagára bökött, és máris mesélni kezdett. A kis kakas gyémánt félkrajcárját mesélte, de olyan harsányan kukorékolt, hogy a Nap harmadszor is kisütött a sötét éjszakában, és fenn is maradt, mert azt hitte, hogy már hajnal van.
Ám Áfonya nem ébredt fel.
– Itt csak a varázslat segíthet! – sóhajtottak a testvérek.
Hajóra szálltak, és elhajóztak Varázsló szigetére. Bimbó kormányozott, mert ő tudta legjobban az Előttem van észak, hátam mögött dél kezdetű dalt. Lizinka sikálta a fedélzetet, mert ő volt a legszorgalmasabb. Csucsor kezelte a vitorlát, mert ő volt a legerősebb. Áfonya pedig odahaza, a patakparton üldögélt, és várta, hogy a testvérei visszaérkezzenek.
Varázsló és Varázslóné éppen ebédelt, amikor Bimbó, Lizinka és Csucsor betoppant hozzájuk. Meghallgatták a törpék panaszát, aztán Varázsló széttárta a karját:
– Kérem, most egy percem sincs, kiküldetésbe indulok. Ha van repülőgépük, repüljenek utánam, Amerikában megtalálnak.
Bimbónak, Lizinkának és Csucsornak nem volt repülőgépe, megvették hát a repülőjegyeket. Megkeresték Amerikában Varázslót, és még egyszer elmondták neki a panaszukat. Varázsló a fejét ingatta:
– Kérem, most egy percem sincs, konferenciára indulok. Ha van űrhajójuk, száguldjanak utánam, a Holdon megtalálnak!
Bimbónak, Lizinkának és Csucsornak nem volt űrhajója, megvették hát az űrhajójegyeket. Megkeresték a Holdon Varázslót, és harmadszor is elmondták neki a panaszukat. Varázsló bólintott:
– Látják, most van egy percem! Hunyják be a szemüket, és suttogják el egyszerre, hogy mit szeretnének!
Bimbó, Lizinka és Csucsor behunyta a szemét, és mindhárman azt suttogták:
– Aludni szeretnénk!
– Meglesz! – bólintott Varázsló. – Menjenek haza nyugodtan, a többit bízzák rám!
Bimbó, Lizinka és Csucsor hálálkodva szálltak vissza az űrhajóba. A patakparton megkeresték Áfonyát, aztán hazamentek és lefeküdtek.
Attól kezdve soha nem zavarta őket Áfonya horkolása. Nem ám, mert a varázslat hatására ők is ugyanúgy horkoltak, mint a testvérük! Úgy fújtattak-fortyogtak egész éjszaka, mint négy fazék rotyogó szilvalekvár.
Ha vendégségbe mentek hozzájuk, vigyetek magatokkal füldugót, vagy tanuljatok meg horkolni ti is!
 
Aranyhajú Nikolett



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy aranyhajú királylány, úgy hívták, hogy Nikolett. Olyan szőke volt a haja, mint a napsütésben érett nyári búza, és olyan selymes, mint a szélben lengő árvalányhaj.
Bámulta is minden teremtett lélek Nikolett haját! Még a nap is lassabban járt az égen, csak hogy tovább láthassa. Még a szellő is mind a kastély körül kujtorgott, csak hogy cirógathassa. Még a verebek is róla csivogtak, csak hogy őt emlegethessék.
Addig bámulták, addig cirógatták, addig emlegették, míg az aranyhajú királylány híre bejárta a nagyvilágot.
Kék hegyen innen, zöld hegyen túl minden ifjú az aranyhajú királylánnyal álmodott.
Eljutott a híre Gabó királyfihoz is, aki cápára vadászott a tenger közepén.
– Hej, uram-teremtőm, ha én azt az aranyhajat megsimíthatnám! – sóhajtotta a királyfi.
Elszállt a hír a távoli Gubancföldre is, ahol a borzas hajgubancok éltek.
– Aranyhajú királylány?! – kurjantották a hajgubancok. – Az kell nekünk! Máris megyünk!
Tratatata, megfújták a harci kürtöket, hopp-hopp, felugráltak a harci ménekre, és trapp-trapp, meg sem álltak aranyhajú Nikolett országáig. Éjszaka érkeztek, mint a kósza lelkek, s lopva osontak a palotába, mint a tolvajok.
Aranyhajú Nikolett az igazak álmát aludta a paplanos ágyában. Mosolygott is szépen, mert egy királyfiról álmodott, aki aranyhaját simogatta. 
A hajgubancok sirr-surr, az ágyához osontak, pissz-pissz, felkapaszkodtak fényes hajszálain, és hipp-hopp, elvackolták magukat aranyhajában. Minden hajgubanc egy-egy kényelmes gubancfészket borzolt magának.
Aranyhajú Nikolett, mikor reggel a tükörbe nézett, majd sóbálvánnyá vált a látványtól:
– Jaj nekem! Ki ez a kócos madárijesztő?! Ki ez a borzas boszorkány?! Ki ez a gubancos világszégyene?!
Kapta szegény a kiskeféjét, de az túl kicsi volt a gubancokhoz. 
Fogta a simítókefét, az meg túl puha volt. 
Fogta a nagyfésűt, az csak rángatta. 
Fogta a bontófésűt, az csak húzta. 
Aranyhajú Nikolett kócos maradt, mint a szénaboglya.
– Jaj nekem! El kell bujdokolnom, világ csúfjára! – zokogta aranyhajú Nikolett, és szégyenében elbújt a nagyszekrény mögé. 
Hiába hívogatta a fényes nap, Nikolett nem mutatta magát. Hiába csalogatta a lágy szellő, Nikolett nem bújt elő.
– Inkább a nagyszekrény mögött maradok örökre, de nem mutatkozom ilyen gubancosan!
– Gubancos a királylány! Kócos, borzas, gubancos! – csivitelték a verebek.
Addig csiviteltek, addig locsogtak, addig csivogtak, míg eljutott a hír Gabó királyfihoz.
– Gubancos a királylány? – füttyentett Gabó királyfi. – Hej, uram-teremtőm, kisimítom én azt a gubancot!
Felhúzta a hajóhorgonyt, befűtötte a kazánt, és elhajózott aranyhajú Nikolett országába.
– Megjöttem, aranyhajú Nikolett! – kiáltotta a kastély kapujában. – Gyere elő, nyisd ki a nagykaput!
– Megyek, megyek! – válaszolta Nikolett a nagyszekrény mögül. – Csak begombolom a mellénykémet! – és nem jött elő.
– Gyere elő, aranyhajú Nikolett! – kérte másodszor is Gabó királyfi. – Gyere, nyisd ki a szobád ajtaját!
– Megyek, megyek! – válaszolta Nikolett. – Csak megkötöm a köténykémet! – és nem jött elő.
– Gyere elő aranyhajú Nikolett! – kérte harmadszor is Gabó királyfi. – Gyere, nyisd ki a nagyszekrény ajtaját!
– Megyek, megyek! – válaszolta Nikolett. – Csak felhúzom a csizmácskámat! – és nem jött elő.
– Ha nem jössz, hát én megyek! – lépett nagyot Gabó királyfi, és bekukkantott a nagyszekrény mögé.
Ott kucorgott aranyhajú Nikolett! Még az arcát is eltakarta szégyenében.
– Sose röstelkedj, aranyhajú Nikolett! – csapta össze a bokáját Gabó királyfi. – Kisimítom én azt a gubancot! – és előhúzott az övéből egy valódi cápafogfésűt.
Mikor a hajgubancok meglátták a cápafogfésűt, ijedtükben hipp-hopp, potty-potty, mind kipotyogtak Nikolett hajából. 
Újra fényes lett az aranyhaj, mint a napsütésben érett nyári búza, és selymes, mint a szélben lengő árvalányhaj.
– Uram-teremtőm! – sóhajtotta Gabó királyfi, és megsimította a királylány haját.
Elmosolyodott erre Nikolett is, mert megismerte a királyfit, akit álmában látott.
Csak a hajgubancok nem örvendtek, nem mosolyogtak, nem repestek! Nagy kelletlen felültek a lovaikra, és ímmel-ámmal hazaporoszkáltak Gubancföldre. 
Azóta is ott élnek, és unalmukban a gubancalmafák lombjában borzolódnak. Jó, ha kéznél van a cápafogfésűtök, mert bármikor visszajöhetnek!
 
Öreg Janó



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy hullámzó halastó, s annak a partján egy halászfalu. Ott élt Öreg Janó, a partőr.
Mióta az eszét tudta, mindig a vizet járta öreg-öreg csónakjával. Vigyázta a partot, őrizte a száradó halászhálókat, számolta a csónakokat, figyelte a vizet. A gyerekek lesték minden mozdulatát. 
Tudott Öreg Janó egyebet is: tudott hálót hurkolni, horgászzsinórt csomózni, óriásharcsát fogni, halászlét főzni, gőzölgő szurokkal csónakot javítani, és tudott új csónakot építeni, sőt, az új csónakot vízre is tudta bocsátani az öreg-öreg csörlővel, amelyet ő maga szerkesztett még fiatal korában. Akkoriban még ő emelt kalapot a falu vénei előtt.
Egy este, amikor befejezte a munkát, s éppen a csónakját próbálta kihúzni a partra, odaugrott mellé egy fiatal halász: 
– Hagyd csak öreg, ez már nem neked való – mondta. – Majd én! – s egyetlen mozdulattal partrahúzta a csónakot.
– Köszönöm – hálálkodott Öreg Janó, és hazaballagott.
Egy másik este, amikor éppen a vizet merte ki a csónak fenekéből, a szomszéd halászasszony szólította meg: 
– Ne hajolgass, öreg – mondta. – Majd én! – azzal könnyedén kimerte a vizet az utolsó cseppig.
– Köszönöm – motyogta Öreg Janó, és hazaballagott.
Egy saras őszi napon, amikor a vizesvödrével baktatott a kútról hazafelé, egy korosabb halász lépett melléje, majdnem olyan öreg, mint ő.
– Még nyakad töröd a csúszós úton – mondta. – Majd én viszem a vizesvödrödet!
– Köszönöm, de én is... – kezdte volna Öreg Janó. – Hazakísérlek, hogy bajod ne essen! – karolt bele készségesen a másik.
– Köszönöm – sóhajtotta Öreg Janó.
Akkoriban már az egész falu kalapot emelt előtte. 
– Úgy látszik, én vagyok a legöregebb – gondolta Öreg Janó. – Hja, az idő eljár...
Attól kezdve csak titokban tevékenykedett, s egyre többet ült otthon. Egyik szomszédasszonya megfőzte s helybevitte az ebédjét.
– Köszönöm – mondta minden nap Öreg Janó.
Másik szomszédja tüzelőt gyűjtött, s begyújtotta a kemencéjét. 
– Köszönöm – mondta neki is Öreg Janó. 
A harmadik szomszéd vizet hordott a kútról. 
– Köszönöm – mondogatta Öreg Janó.
– Milyen kedves hozzám mindenki – gondolta. – Miért vagyok mégis szomorú?
– Úri dolgom van – gondolta később, de nem lett jobb kedve. 
Egyszer híre járt, hogy közös halászbárkát épít a falu, akkorát, hogy minden halász beleférjen. Mindenki a bárkán dolgozott. Öreg Janóról egészen megfeledkeztek.
Telt-múlt az idő. Elkészült a halászbárka, s eljött a vízreeresztés napja.
– Hórukk! Hórukk! – kiabálta erőlködve az egész falu, de a bárka meg se moccant. 
– Hívjuk Öreg Janót! – kaptak észbe a gyerekek. – Ő annyi mindenhez ért! – Öreg Janó! Öreg Janó! Segíts, Öreg Janó!
– ... Itt vagyok – bújt elő a kemence mellől Öreg Janó.
– Engedd vízre az új bárkát! Te értesz hozzá!
Öreg Janó egy szót sem szólt, csak megolajozta az ütöttkopott, öreg-öreg csörlőt. Egy rozsdás nyikorgás... Két rozsdás nyikorgás.... S a bárka lassan, méltósággal vízre ereszkedett.
– Maradj a tóparton, Öreg Janó! Őrizd az új bárkát! Vigyázz a hálókra meg a csónakokra, mint azelőtt!
– Nem bánom... Ha szükség van rám... – mondta boldogan Öreg Janó, s egy percig sem kérette magát. Azóta is ott szolgál öreg-öreg csónakjában, vigyázza a partot, őrzi a száradó halászhálókat, számolja a csónakokat, óvja az új bárkát, figyeli a vizet. A gyerekek lesik minden mozdulatát.
Ha ideje engedi, hálót hurkol, horgászzsinórt csomóz, óriásharcsát fog, halászlét főz, gőzölgő szurokkal csónakot javít, ha kell, új csónakot épít, s ha kész a csónak, vízre is tudja bocsátani, mert Öreg Janó tud annyit a halászéletről, mint az egész halászfalu együttvéve.
 
						Pajti

	Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisváros, a kisvárosban egy paplak, a paplakban egy kölyökkutya: Pajti.
	Pajti nagyon mozgékony és kíváncsi kiskutya volt. Látni akarta, hogy mi lapul a mohos kő alatt, tudni akarta, hogy mit ír a friss újság, és két lábra állva még a vizesvödörbe is belekukucskált.
	Mikor nagyobb kutya lett, naphosszat az utcát leste a kerítés résén át. A kaput csukva tartották, ám Pajti rájött, hogy ha kitartóan ugrál, akkor előbb-utóbb ki tudja nyitni a kilincset a mancsával. Addig-addig próbálkozott, míg a kapu kitárult, és ő az utcára osonhatott.
	Mohón megszaglászta a templom meg a paplak falát, szemrevette a platánfák törzsét, megvizsgálta a parkoló autók kerekét.
	– Ojjé, a nemjója! Ez az én gazdám autója! – dobbant nagyot a szíve egy kék autó mellett. Menten odaheveredett az autó oldalához. Elhatározta, hogy bárkivel szemben megvédi. Abban a pillanatban két idegen, nagy kutya fordult be az utcasarkon. Barátságtalanul vicsorogtak Pajtira.
	– Ojjé, ez nem lagzi, fussunk komám, Pajti! – pattant fel Pajti, és villámgyorsan beporzott a paplak kapuján. A két kutya csak a hűlt helyét szaglászhatta.
	Egy alkalommal vendégek érkeztek a paplakba. Pajti különösen megkedvelt egy Orsi nevű kislányt, aki egész este Pajtikámnak szólította őt, és a viszketős hátát vakargatta. Mikor a vendégek szedelőzködni kezdtek, Pajti Orsihoz szegődött, és udvariasan hazáig kísérte. Megvárta, míg Orsi becsukta a nagykaput, csak aztán indult visszafelé. Már majdnem a paplakhoz ért, mikor az utca végében feltűnt a két vicsorgó kutya. Még barátságtalanabbnak és még nagyobbnak tűntek, mint először. 
	– Ojjé, ez nem lagzi, fussunk komám, Pajti! – lódult Pajti kutya, és hazáig meg sem állt. A két kutya hiába rohant utána.
	Néhány nap múlva Pajti elhatározta, hogy meglátogatja Orsit. Gyakorlottan kinyitotta a kaput, és elindult az ismerős ház felé.
	Orsinak csak a nagymamája volt otthon. Éppen ebédet főzött.
	– Teremtőm, a tiszteletesék kutyája! – csapta össze a kezét, mikor meglátta Pajtit. – Mit keresel te nálunk?
	Pajti válasz helyett besétált a konyhába.
	– Orsikát keresed? – hüledezett a nagymama. – Ő most iskolában van!
	– Iskolában?... Vajon melyik szobában van az az iskola? – szaglászott Pajti, és körbekeresgélte az egész lakást. Orsit meg az iskolát sehol sem találta.
	– Orsi nincs itthon, kutyuskám! Nincs itthon! – tipegett utána a nagymama.
	Pajti erre leült a konyhakőre. Jólnevelten üldögélt egy kicsit, aztán vakkantott valami köszönésfélét, és kikocogott. A nagymama hitetlenkedve nézett utána.
	Pajti hazafelé vette az irányt. Ám alig tett néhány lépést, ismerős szag ütötte meg az orrát.
	– Ez Orsi szaga! Orsié!
	S valóban, a túloldalon ott jött Orsi, a tízóraija maradékát majszolgatva. – Pajtikám! – kiáltotta, és nagyot szökkent Pajti felé. 
	A háta mögött abban a pillanatban megjelent a két nagy kutya. 
	Pajti valami olyat érzett, hogy: „Ojjé, ez nem lagzi, fussunk komám, Pajti!” – ám a lába mégsem a paplak irányába, hanem egyenesen Orsihoz  vitte.
	A két kutya vicsorogva kapkodott Orsi felé. Orsi rémülten állt, moccanni sem mert. Pajti érezte, hogy a két kutya erősebb nála, elővette hát az eszét. Egyetlen ugrással kikapta Orsi kezéből a sajtoszsemlét, és odapenderítette a kutyák elé. Azok mohón rávetették magukat a koncra.
	– Inkább adni, mintsem kapni, tűnjünk innen komám, Pajti! – bökött nagyot Orsi lábán Pajti, s futottak hazáig, mint a fergeteg.
	... Miért, miért nem, a két félelmetes kutya nem mutatkozott többé a kisvárosban. Talán megérezték, hogy Pajtiban olyan furfangos ellenfélre akadtak, aki kettőjükkel is elbánik.
	Pajti hűséges, nagy kutya lett, és még ma is a paplakban él. Ha arra jártok, szólítsátok úgy, hogy Pajtikám, és vakargassátok meg a viszketős hátát, mert azt még mindig nagyon szereti!
 
Papó



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy elfoglalt oroszlán apa, aki reggeltől-estig a szavannát járta. Annyira elfoglalt volt, hogy a saját kölykei nevét sem tudta megjegyezni. Folyton összekeverte őket.
– Lenke, Leó, Janka, Janó, gyertek gyorsan, itt a papó! – toppant be az ajtón minden este, ám rendre Jankának mondta, hogy Lenke, Janónak mondta, hogy Leó, Lenkének mondta, hogy Janka, Leónak mondta, hogy Janó.
Egyszer – hogy, hogy nem –, oroszlán apa csapdába lépett. Oroszlán anya csak nagy nehezen tudta kiszabadítani. – Három napig pihenni fogsz! – parancsolt rá akkor a férjére. – Nem engedlek a szavannába ilyen lábbal! Velünk maradsz, és punktum!
Hazatámogatta sántikáló élete párját, és legszebb kendőjével kötözte be a lábát. A kendő csücskéből még két fülecskét is formázott a kötés végére.
Mikor a kölykök meglátták a kétfülű kötést, ugrálni kezdtek örömükben:
– Nyuszifül! Nyuszifül!
– Nyuszifül? – barátkozott a kötéssel oroszlán apa.
A kölykök könyörögni kezdtek:
– Mesélj, papó, a nyusziról! Mesélj nekünk!
– Jól van, kicsi Jankám – simogatta oroszlán apa buzgón Lenke kobakját. – Jól van, Janókám – mondta Leónak. – Jól van, Lenkém – mosolygott Jankára. – Jól van, Leókám! – csapott Janó vállára. – Holnap mesélek nektek!
A kölykök alig várták, hogy másnap reggel legyen, és az apjuk felébredjen.
– Mesélj, papó! Mesélj a nyusziról!
Oroszlán apa, akinek végre nem kellett a szavannába sietni, felemelte fájós lábát, meglengette a kötését, és bábozni kezdett a kölykeinek. A nyusziról mesélt, aki világgá indult.
Janka egyszer csak kendőt fogott, és bekötözte oroszlán apa másik lábát is. A kendő csücskéből mókusfarkincát formázott.
– Mókus! Mókus! – ujjongtak a testvérei. – Mesélj, papó, a mókusról is!
– Kész az ebéd! – kiáltotta oroszlán anya.
Janka gyorsan odasúgta apja fülébe:
– Én Janka vagyok! Nekem van a legsötétebb fülem, engem arról lehet megismerni!
Oroszlán apa szemügyre vette Janka fülét, és jól megjegyezte magának.
– Folytasd, papó! Mesélj a mókuskáról is! – rimánkodott a másik három kölyök.
– Jól van, kicsi Jankám! – mondta oroszlán apa, egyenesen Jankának. – Jól van, Lenkém! – mondta Lenkének. Aztán elbizonytalanodott: – Jól van, Janókám – mondta Leónak. – Jól van, Leókám – mondta Janónak. – Majd holnap folytatom!
Másnap reggel oroszlán apa folytatta a bábozást. A nyusziról és a mókusról mesélt, akik együtt vándoroltak.
Janó egy harmadik kendőt fogott, és bekötözte oroszlán apa harmadik lábát is. A kendő bugyrát teknőchát-formára gömbölyítette.
– Teknősbéka! Teknősbéka! – tapsoltak a testvérei. – Mesélj, papó, a teknőcről is!
– Kész az ebéd! – kiáltotta oroszlán anya. 
Janó észrevétlenül apja fülébe suttogta:
– Én Janó vagyok! Nekem van a leghosszabb lábam, engem arról lehet megismerni!
Oroszlán apa megnézte Janó lábát, és jól megjegyezte magának.
– Folytasd, papó! Mesélj a teknőcről is! – kérte a másik három kölyök.
– Jól van, Janókám! – kacsintott oroszlán apa egyenesen Janóra. – Jól van, Leókám! – mondta büszkén Leónak. – Jól van, kicsi Lenkém! – mosolygott Lenkére. – Jól van, kicsi Jankám! – intett Jankának. – Holnap folytatom a mesét!
– Éljen! – kiáltották a kölykök. – Éljen papó! Éljen ő, bábozó és mesélő!
Harmadik reggel oroszlán apa folytatta a bábozást. A nyusziról, a mókusról és a teknősről mesélt, akik hosszú vándorút után végre hazaérkeztek. – Itt a vége, fuss el véle! – fejezte be a történetet.
– Kész az ebéd! – kiáltotta oroszlán anya.
Negyedik reggel oroszlán anya leszedte a kötéseket férjeura lábáról. Oroszlán apa fütyörészve indult a szavannába.
– Lenke, Leó, Janka, Janó, gyertek gyorsan, itt a papó! – toppant be az ajtón aznap este, és Lenkének mondta, hogy Lenke, Leónak mondta, hogy Leó, Jankának mondta, hogy Janka, Janónak mondta, hogy Janó.
Ha egy jó tündér megkérdezné az oroszlánkölyköket, hogy mi a legtitkosabb vágyuk, biztos, hogy ezt válaszolnák:
– Hogy a papó lépjen megint csapdába, és bábozzon nekünk!
 
Pityóka



Hol volt, hol nem, a Fonyód-alsóbélatelepi vasútállomás közelében, egy titokzatos tornyos kastélyban élt Pityóka, a varázsló. Volt varázspálcája, bájitalfőző kondérja, álmoskönyve és egy tarka papagája.
Pityóka minden pénteken Tarka papagájra bízta a tornyos kastélyt. Ő maga ezen a napon felült a délelőtti autóbuszra, és a Kilátó-hegyen keresztül átdöcögött Fonyódra. 
Elballagott a kisboltba, és bevásárolt. Krumplit, hagymát, szalonnát és egy szál gyertyát vett magának, kölesmagot Tarka papagájnak. Aztán benyúlt a bugyellárisába, és egy csengő arannyal fizetett. A boltos nagyon kedvelte Pityókát, mert ő volt az egyetlen vevője, akitől aranypénzt kapott. 
Így ment ez péntekről-péntekre.
Egy esős pénteken Pityóka szivárványszoknyás lányt pillantott meg átsuhanni a boltos udvarán. Olyan dobogásba kezdett a szíve, hogy alig bírt megszólalni:
– Boltos uram, ki az a lány?
– Ő a lányom: Szivárvány!
Következő pénteken Pityóka varázsló már a reggeli autóbusszal elindult Fonyódra. Futólépésben érkezett a kisbolthoz. 
Megvette a krumpliját, hagymáját, szalonnáját, a kölesmagot, a gyertyát, aztán fizetett egy csengő arannyal – ám közben egyre az udvart leste.
Hát, egyszer csak jött a lány! Ő is érezhetett valamit, mert bekukkantott a boltba, és egyenesen Pityóka varázsló szemébe mosolygott.
– Jer be, lányom! – hívta a boltos. – Jer be, kicsi Szivárványom! – ám a lány pirulva elszaladt.
Pityóka azt se tudta, fiú-e, vagy lány, úgy várta a következő pénteket.
Apró cseppekben szemerkélt az eső, de Pityóka már a hajnali munkásbusszal megérkezett Fonyódra. Napkeltéig ott téblábolt a kisbolt körül.
Alighogy kinyitott a boltos, Pityóka mindjárt a lányt kereste. Jött is az, de most nem állt meg az udvaron, el se futott, hanem egyenesen belépett, és, mint a ragyogó nap, ránevetett Pityókára.
– Légy a párom! – buggyant ki a nagy érzés Pityókából. 
– Nem bánom! – bólintott rá örömmel a boltos.
– Én sem bánom – mosolygott a lány – de tudom, hogy varázsló vagy, tégy hát meg valamit a kedvemért!
– Mi a kívánságod, szépséges Szivárvány?
– Nézz fel az égre: csúf felhők tornyosulnak a nap előtt. Űzd el a sötét felhőket örökre, akkor a párod leszek!
Mi volt az a kis kérés Pityóka varázslónak! Csak annyit mondott: – Kriksz! –, csak annyit mondott: – Kraksz! –, csak háromszor megforgatta a varázspálcáját, csak csillámporral meghintette a Kilátó-hegy csúcsát, s máris eltűntek a felhők az égről!
Meg is tartották a lakodalmat, be is költözött Szivárvány asszony a Fonyód-alsóbélatelepi titokzatos tornyos kastélyba. Lakodalom után Pityóka varázsló szabadságot adott Tarka papagájnak, s az ifjú pár nem gondolt többé a világgal. Bezártak ajtót-ablakot, és csak egymásnak búgtak szerelmesen. Így telt el negyven nap, negyven éjszaka.
Egy reggel halkan kopogtatott valaki a szorosra zárt zsalugáteren:
– Adjatok egy korty vizet! Vizet, vagy meghalok!
– Ez Tarka papagáj hangja! – Szivárvány asszony ijedten nyitotta ki a zsalugátert. Olyan forró fényesség fogadta, hogy hátratántorodott! 
Odakint úgy tűzött a nap, mint a kemencében.
– Negyven nap, negyven éjjel nem esett egy csöpp eső! – lihegte Tarka papagáj. – Még csak egy apró bárányfelhő sem mutatkozik az égen. Kiszáradtak a vetések, lehullottak a falevelek, szomjaznak az emberek, szomjaznak az állatok.
Megrémült Szivárvány asszony: – Jaj, édes uram, mit tettünk? – Gyorsan megitatta-megetette a papagájt, s közben így kérlelte Pityókát: – Édes uram, te nagy varázsló vagy, tégy meg még valamit a kedvemért!
– Mi a kívánságod, szépséges Szivárvány?
– Hozd vissza a felhőket az égre, hadd essen újra az eső! 
Pityóka varázsló mit tehetett egyebet? Annyit mondott, hogy: – Kraksz! –, aztán annyit, hogy: – Kriksz! –, a varázspálcáját háromszor visszaforgatta, a Kilátó-hegy csúcsáról lefújta a csillámport, s az ég alja máris megtelt gomolygó esőfelhőkkel. Eleredt a bő, langyos, nyári zápor. Lubickolt Tarka papagáj, lubickoltak a tikkadt falevelek.
... Nyári eső után, ha kisüt a nap, s a Balaton felett felragyog a fényes szivárvány, mintha Szivárvány asszony szoknyája terülne szét az égen. – Hogy ez hogyan lehetséges? – Ne tőlem kérdjétek, hanem Pityóka varázslótól! Ott él ő most is, a Fonyód-alsóbélatelepi vasútállomás közelében, a titokzatos, tornyos kastélyban, szépséges feleségével: Szivárvánnyal, na meg Tarka papagájjal együtt. Ha arra jártok, biztosan meg is látjátok, legalább egyikőjüket! Én tegnap éppen a fonyódi kisboltban találkoztam velük.
 
Pötyi és a tűzokádó



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy négylábú pöttyös család: pöttyös mama, pöttyös papa és tíz pöttyös csemete. A legkisebb csemetét úgy hívták, hogy Pötyi.
Ő volt a legkisebb, de azért sok mindent tudott már: bukfencezni, hóembert rajzolni, kiskecelányomat énekelni, hátrafelé ugrálni, villamosjegyet lyukasztani, ajtón becsöngetni, sőt, fütyülni is tudott egy kicsit. Csak az orrát nem tudta kifújni még.
Eljött az ősz, és a pöttyös csemeték megnáthásodtak. Mind az orrukat fújták: trombitáltak és harsonáztak. Csak Pötyi szipogott szép szerényen. 
Meghallotta ezt pöttyös nagybácsi.
– Hát te, csillagocskám? – nézett Pötyire. – Te miért szipogsz?
– Bert deb tudob kifújdi az orrobat!
– Ó, pedig az nagyon egyszerű! Nézd, így kell! – és pöttyös nagybácsi megmutatta, hogyan kell orrot fújni.
Pötyi megpróbálta utánozni.
Erre összefutott pöttyös mama, pöttyös papa, meg a kilenc pöttyös testvér:
– Hajrá, Pötyi! Jól van, Pötyi!
De hiába, Pötyinek nem sikerült az orrfújás.
Akkor betoppant pöttyös nagymama:
– Na, mit hoztam az én kis Pötyikémnek? – és táskájából egy virágos zsebkendőt húzott elő. – Én hímeztem!
– Éd deb tudob kifújdi az orrobat! – tiltakozott Pötyi.
– Legalább próbáld meg a kedvemért! – kérlelte pöttyös nagymama. – Nézd, így kell! – és pöttyös nagymama is megmutatta, hogyan kell orrot fújni.
Pötyi pöttyös nagymamát is megpróbálta utánozni.
Erre újból összefutott pöttyös mama, pöttyös papa meg a kilenc pöttyös testvér:
– Gyerünk, Pötyi! Mindent bele, Pötyi! – bíztatták a kicsit.
De hiába, Pötyinek nem sikerült az orrfújás.
Akkor jött pöttyös mama, utána pöttyös papa, aztán a kilenc pöttyös testvér. Mind megmutatták, hogyan kell orrot fújni.
Pötyi őket is megpróbálta utánozni. De hiába, nem sikerült neki az orrfújás. Végül sírva fakadt.
Arra ment a tűzokádó kék sárkány.
– Hát te miért sírsz? – kérdezte Pötyit.
– Bert deb tudob kifújdi az orrobat!
– Minek az? Tanulj meg inkább tüzet okádni!
– Jó! Butasd beg, hogy kell!
Pöttyös mama, pöttyös papa és a kilenc pöttyös csemete újból összefutott. Izgatottan figyelték a tűzokádó kék sárkányt.
– Zárd össze jó erősen a szádat! – vezényelt a sárkány.
– Zárd össze jó erősen a szádat! – ismételte kórusban a pöttyös család.
Pötyi jó erősen összezárta a száját.
– Vegyél egy nagy levegőt! – folytatta a sárkány.
– Vegyél egy nagy levegőt! – ismételte a pöttyös család.
Pötyi vett egy nagy levegőt.
– És az orrodon fújd ki a forró lángot! – fújt egy nagyot a sárkány.
– És az orrodon fújd ki a forró lángot! – ismételte a pöttyös család.
Pötyi fújt az orrán át egyet.
– Hol a láng? – nézett körbe csalódottan.
– Éljen! – kiáltotta pöttyös papa. – Pötyi megtanult orrot fújni!
Pötyi elővette a nagymama virágos zsebkendőjét, jól összeszorította a száját, aztán vett egy nagy levegőt, és fújt még egyet.
– Éljen Pötyi! – kiáltotta pöttyös mama. – Majd arra is megtanítunk drágám, hogy az egyik orrlyukadat be kell fogni...
– Csak nem most! – rikkantotta Pötyi, és még egyet fújt a zsebkendőjébe.
– Éljen Pötyi! Éljen! Éljen! – kiáltozott a kilenc pöttyös csemete. – És éljen a kék sárkány!
Még sokáig éljeneztek és tapsoltak, mert bizony, ilyen nagy dolog az, amikor a kicsi pöttyös már nem csak bukfencezni, hóembert rajzolni, kiskecelányomat énekelni, hátrafelé ugrálni, villamosjegyet lyukasztani, ajtón becsöngetni, és egy kicsit fütyülni tud, hanem az orrát is ki tudja fújni, mint a nagyok.
 
A pöttyös labda és az egérke



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy pöttyös labda. Egy ideig játszottak vele a gyerekek, aztán kint felejtették a réten. Ott kuporgott egy bokor tövében, és várta, hogy észrevegye valaki.
Arra futott egy fürge egérke.
– Fürge egérke, fürge egérke! Szépen kérlek, játsszál velem! – kérlelte a pöttyös labda.
– Nem játszhatok, szaladok, egy percet sem maradok! – hadarta az egérke, és nem játszott a pöttyös labdával.
Mérges lett a pöttyös labda, elgurult a lusta cicához.
– Lusta cica, lusta cica! Szépen kérlek, fogd meg az egérkét!
– Nincs időm egérfogásra, álmos vagyok, vár a párna! – ásította a lusta cica, és nem fogta meg az egeret.
Cica nem ment egérfogni, egér nem játszott a pöttyös labdával.
Elgurult a labda az ugatós kutyához.
– Ugatós kutya, ugatós kutya! Szépen kérlek, kergesd meg a cicát!
– Nem kergetek, nem rohanok, nem látod, hogy mérges vagyok?! – ugatta a kutya, és nem kergette meg a cicát.
Kutya nem ment cica-kergetni, cica nem ment egérfogni, egér nem játszott a pöttyös labdával.
Elgurult a pöttyös labda a fekete esernyőhöz.
– Fekete esernyő, fekete esernyő! Szépen kérlek, ijeszd meg a kutyát!
– Ha ijesztem, megharap, selyemszoknyám elszakad! – kényeskedett az esernyő, és nem ijesztette meg a kutyát.
Ernyő nem ment kutya-ijeszteni, kutya nem ment cica-kergetni, cica nem ment egérfogni, egér nem játszott a pöttyös labdával.
Elgurult a pöttyös labda a viharos szélhez.
– Viharos szél, viharos szél! Szépen kérlek, fordítsd ki az ernyőt!
– Nem fordítok ernyőt, zúgatom az erdőt! – zengte a viharos szél, és nem fordította ki az ernyőt.
Szél nem ment ernyő-fordítani, ernyő nem ment kutya-ijeszteni, kutya nem ment cica-kergetni, cica nem ment egérfogni, egér nem játszott a pöttyös labdával.
Elgurult a pöttyös labda a ragyogó Naphoz.
– Ragyogó Nap, ragyogó Nap! Zavard el a szelet!
– Én, a király? Én, a fölség? Én zavarjak? Minő zöldség! – kacagott a Nap, és nem zavarta el a szelet.
Nap nem ment szél-zavarni, szél nem ment ernyő-fordítani, ernyő nem ment kutya-ijeszteni, kutya nem ment cica-kergetni, cica nem ment egérfogni, egér nem játszott a pöttyös labdával.
Továbbgurult a pöttyös labda a szürke felhőhöz.
– Szürke felhő, szürke felhő! Szépen kérlek, takard el a Napot!
– Ő a Napom, őt akarom, nem takarom, nem takarom! – gomolygott a felhő, és nem takarta el a Napot.
Felhő nem ment Nap-takarni, Nap nem ment szél-zavarni, szél nem ment ernyő-fordítani, ernyő nem ment kutya-ijeszteni, kutya nem ment cica-kergetni, cica nem ment egérfogni, egér nem játszott a pöttyös labdával.
Továbbgurult a pöttyös labda virágszedő Tímeához.
– Virágszedő Tímea, virágszedő Tímea! Szépen kérlek, énekeld le a felhőt az égről!
Nem kérette magát Tímea, hanem énekelni kezdett: „Essél eső essél, bugyborékot vessél, búza bokrosodjon, árpa szaporodjon!”
Megijedt a felhő, hogy Tímea leénekli az égről, szaladt máris, takarta a Napot. Szaladt a Nap, zavarta a szelet. Szaladt a szél, fordította az ernyőt. Szaladt az ernyő, ijesztette a kutyát. Szaladt a kutya, kergette a cicát. Szaladt a cica, fogta az egeret. S az egér? Az egér bezzeg játszott a pöttyös labdával! De olyan vidáman játszott, hogy kedvet kapott a lusta cica, az ugatós kutya, a fekete esernyő, a viharos szél, a ragyogó Nap, a szürke felhő, sőt, még virágszedő Tímea is.
Mikor jól kijátszották magukat, Tímea fogta a pöttyös labdát és hazavitte. Vigyázott rá, soha el nem veszítette. Itt a vége, fuss el véle!
 
A sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy apró sárgarépa, egy száraz dinnyehéj, meg két tavalyi vadgesztenye. Zsófi boszorkány összeszedegette, és a nyári konyhába gyűjtötte őket.
– Itt várjatok – mondta nekik. – Meglátjátok, egyszer még főszereplők lesztek!
– Mikor? – kérdezte kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.
–	Mikor majd hull a hó!
–	Hó? – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.
–	Hó! – bólintott Zsófi boszorkány. – Télen hóembert építek! Lesz tömzsi lába, hordó hasa, integető karja, buksi feje.
–	Feje? – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.
–	És te leszel az orra, édes sárgarépa!
–	Orra! – visszhangozta a sárgarépa.
–	És te leszel a szája, mosolygó dinnyehéj!
–	Szája! – visszhangozta a dinnyehéj.
–	És ti lesztek a szemek, csillogó vadgesztenyék!
–	Szemek! – visszhangozták a vadgesztenyék.
Vártak hát, vártak türelmesen: a répa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék. Közben ábrándoztak. A sárgarépa egy olyan hosszú orrnak álmodta magát, mint a templomtorony. A dinnyehéj akkora szájnak látta magát, mint a bécsikapu. A vadgesztenyék olyan ragyogó szemek akartak lenni, mint a csillagok.
Zsófi boszorkány néha meglátogatta őket a nyári konyhában. Egyszer azt mondta:
–	Vége a nyárnak.
–	Vége? – visszhangozta a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.
Máskor meg azt jelentette Zsófi boszorkány:
–	Elmúlt az ősz.
–	Elmúlt? – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.
Megint máskor meg azt suttogta sejtelmesen Zsófi boszorkány:
–	Itt a tél.
–	Tél! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.
Lassan teltek a hetek, hónapok. Már úgy nézett ki, hogy sosem lesz hó.
Végre, egy tiszta illatú, friss reggelen így kiáltott fel Zsófi boszorkány:
–	Hull a hó!
–	Hó! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék. – Hó! 
Alighogy kiörülték magukat, elállt a hóesés. No, nem baj, Zsófi boszorkány kócos kissöprűt ragadott, és összekotorta a ház előtti havat. Két tömböt formált:
–	Ez lesz a lába.
–	Lába! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.
A ház mögötti hóból Zsófi boszorkány kövér gombócot gurigatott:
–	Ez lesz a hasa.
–	Hasa! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.
A ház jobb oldaláról Zsófi boszorkány összesöpörte és meggyúrta a jobb kart, bal oldaláról a bal kart. Beletűzte a kócos kissöprűt:
–	Ez lesz a karja.
–	Karja! – visszhangozta a kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.
Zsófi boszorkány körülnézett.
–	Most jövök én! – gondolta a sárgarépa.
–	Itt a főszerep! – suttogta a dinnyehéj.
–	A csillogás! – készülődtek a vadgesztenyék.
Zsófi boszorkány azonban nem mozdult. Szomorúan látta, hogy a ház körül nincs több hó.
–	Szegény hóember, nem lesz feje!
–	Feje! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.
–	Elfogyott a hó!
–	Hó! – visszhangozta kórusban a sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék.
Keserves sírásra fakadtak mindannyian:

Ó, ó, ó!
Nincs több hó!
Nem lesz orra,
nem lesz szája,
nem lesz szeme!
A hóembernek,
nem lesz feje!
Ó, ó, ó!
Nincs több hó!

Sírt a sárgarépa, siratta a templomtornyot. Sírt a dinnyehéj, siratta a bécsikaput. Sírtak a vadgesztenyék, siratták a csillagokat. Sírt Zsófi boszorkány, siratta a hóemberét. Sírt a hóember, siratta a fejét.
Hát, ahogy ott sírnak-rínak, arra röpül egy veréb. Leszáll a háztetőre, kis lábával megrúgja a fönti havat, az meg elindul, és – zsupsz! – lehuppan a földre.
Ugrott erre Zsófi boszorkány kettőt: egyet ijedtében, egyet meg örömében. Akkora buksi fejet gömbölyített a veréb-rúgta hóból, mint a malomkerék! Mikor készen lett, beleszúrta a répát:
–	Itt az orra!
–	Orra! – viszhangozta a sárgarépa.
Belenyomkodta a dinnyehéjat:
–	Itt a szája!
–	Szája! – visszhangozta a dinnyehéj.
És helyére tette a szemeket:
–	Itt a szeme!
–	Szeme! – visszhangozták a vadgesztenyék.
Szimatolt, mosolygott, pislogott a hóember, kacagott Zsófi boszorkány. A sárgarépa, a dinnyehéj, meg a vadgesztenyék pedig büszkén trónoltak a hóember fején: Végül mégiscsak eljátszhatták a főszerepet.
Így volt, nem így volt, égből pottyant mese volt!
 
A titkok titka



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisnyúl, úgy hívták, hogy Zöldfülű. Tavasszal született, és még semmit sem értett a világból. Ugrándozott a patakparton, és fűtől-fától, repülő madártól kérdezgette:

Mit fecseg a fürge patak?
Éjjel a hold miért dagad?
Mért hajnalban ébred a nap?
Gomba fején mért van kalap?
Mért virágos lent a völgy?
Két fülecském miért zöld?

Susogtak a füvek, zúgtak a fák, búgtak a madarak. Zöldfülű szerette volna érteni, hogy mit mondanak, hegyezte is a fülét, de hiába:
– Nem értem, nem értem! Zöld fülemmel nem értem, hogy mit súg-búg-zúg nekem a világ!
Lefutott a völgybe, és meghempergett a virágokban. A sok virágportól olyan sárga lett a füle, mint a csurrantott méz.
– Sárga füllel jobban értem? – nézett körül.
Hegyezte a sárga fülét. Ám akárhogy hegyezte, sárga füllel sem értette, hogy mit súgnak a füvek, mit zúgnak a fák, mit búgnak a madarak.
Így telt el a tavasz. A kisnyúl füléről lekopott a sárga virágpor. Közben megtanulta, hogy merre találja a legédesebb ennivaló gyökeret és a legtisztább innivaló vizet. Megtanulta, hogy a nap minden hajnalban fölkel, és minden este lenyugszik. Hogy a hold előbb dagad, aztán elfogy, s ha elfogyott, újra dagad. Hogy a gomba kalapja alatt apró magok ülnek, s ha szétszórja őket a szél, a magokból új gombák születnek.
Egy meleg nyári napon Zöldfülű hiába ment a patakhoz: egy korty vizet sem talált benne. Ugrándozott a parton, és fűtől-fától, repülő madártól kérdezgette:

Hová tűnt a fürge patak?
Mért tűz ilyen forrón a nap?
Mért szamócás lent a völgy?
Két fülecském miért zöld?

Susogtak a füvek, zúgtak a fák, búgtak a madarak.
– Nem értem, nem értem! Zöld fülemmel nem értem, hogy mit súg-búg-zúg nekem a világ! – kesergett Zöldfülű.
Lefutott a völgybe, és belehempergett a szamócába. Olyan piros lett a füle, mint a hajnalpír.
– Piros füllel jobban értem? – nézett körül.
Hegyezte a piros fülét. Ám akárhogy hegyezte, piros füllel sem értette, hogy mit súgnak a füvek, mit zúgnak a fák, mit búgnak a madarak.
Így telt el a nyár. A kisnyúl füléről lekopott a piros szamócalé. Közben megtanulta, hogy az erdőben barátok is vannak, meg ellenségek is. Hogy a napsütéstől gyümölcs édesedik a fákon, és bogyó érik a bokrokon. Hogy a nagy forróság után nagy esők jönnek, s akkor újra megtelik vízzel a patakmeder.
Egy őszi napon, mikor Zöldfülű úgy érezte, hogy már-már mindent tud, belenézett a patak vizébe, és azt kérdezte:

Honnét jön a fürge patak?
Mi lesz, hogyha nem süt a nap?
Mért sárgult meg lent a völgy?
Két fülecském miért zöld?

Hirtelen megzörrent mellette a bokor, és egy bóbitás madár röppent fel róla.
– Kövess, kövess, Zöldfülű! – búgta.
– Értem, mit búg a madár! – ugrott nagyot a kisnyúl. – Zöld fülemmel értem, hogy engem szólít! – s boldogan eredt a madár nyomába.
Amerre elhaladtak, mindenütt suttogó füvek és zúgó fák kívántak jó utat nekik.
– Értem, mit súgnak a füvek, mit zúgnak a fák! – ujjongott Zöldfülű. – Zöld fülemmel értem, hogy jó utat kívánnak nekünk!
A víz folyásával szemben haladtak. Elöl repült a bóbitás, utána ugrabugrált Zöldfülű. A bóbitás végül leszállt egy bokor ágára:
– Most megmutatom neked a titkok titkát! – búgta.
Zöldfülű hegyezte a fülét, és körbelesett:
– ...A titkok titkát?!... – de nem látott mást, csak egy mohos sziklát. A szikla tövében víz bugyogott fel a földből.
Eltűnt a patak.
– Mért ér véget itt a patak? – kérdezte csalódottan.
– Nem ér véget! Itt kezdődik!
– Mi az a kicsi bugyogás?
– Az a bugyogás: a titkok titka – a forrás!
Erre már jobban odanézett Zöldfülű. Nézte a csöpp, fölbuggyanó vizet, és hallgatta a bóbitás búgását:
– A titkok titka, hogy minden lesz valamiből, és mindenből lesz újra valami. Az éjszakából lesz a nappal, s a nappalból lesz az éjszaka. A forrásból lesz a patak, s a patakból lesz a tenger. A tavaszból lesz a nyár, a nyárból az ősz, s az őszből is lesz valami: a  t é l !
– A tél – bólintott a kisnyúl.
Ott álltak a forrásnál sokáig. A bóbitás búgott, a kisnyúl bólogatott. És egyik bólintásnál úgy látta, hogy előrekonyuló fülecskéje nem zöld többé, hanem éppolyan szürke és selymes, mint amilyen az öreg, nagy nyulaké általában.
 

A világjáró teknős



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy házi teknős. Nóri volt a kisgazdája.
Egy kényelmes dobozban tartotta Nóri a kedvencét. Hűséggel gondozta, etette, minden este lefektette. Úgy elkényeztette, hogy a teknős jódolgában unatkozni kezdett. Egy hajnalban kimászott a dobozából, és nekivágott a nagyvilágnak. 
– Hova-hova, teknős koma? – kíváncsiskodtak a kerti nyulak.
A teknős valami nagyot akart mondani.
– Megyek a tengerhez! – válaszolta.
– Tengerhez, tengerhez, két eszed van egy fejhez! – ugrabugráltak a nyulak, aztán faképnél hagyták.
Egyedül vándorolt a szökevény teknős egész nyáron. Zöld lomb susogott a feje felett. Éjszakára a bokrok tövében húzta meg magát. Nap közben makacsul menetelt tovább.
De el ne feledjem: ébredés után mindig talált a fűben egy tálka friss élelmet. Egyet sem töprengett, hogy vajon ki készítette oda azt a tálkát. Gondtalanul bereggelizett, aztán tovább döcögött.
Eljött az ősz. A teknős egyre csak gyalogolt. 
– Hova-hova, teknős koma? – vijjogtak csodálkozva a vándormadarak.
A teknős most még nagyobbat akart mondani.
– Megyek a sivatagba! – válaszolta.
– Sivatagba, sivatagba, napernyő a zivatarba! – legyintettek a vándormadarak, és továbbrepültek. A teknős megint magára maradt.
Hűvös szelek fújdogáltak. A zöld lomb aranyszínűre váltott. Kopp-kopp, tarka falevelek koppantak a teknős hátán. Éjszakánként a föld alá vackolta magát a hideg elől. Néha eszébe jutott a régi kényelmes doboza meg a gondos kisgazdája. Sóhajtozva aludt el.
Minden ébredéskor hűségesen várta a tálkája a fűben. Vacogva megeszegette a reggelijét, és továbbdöcögött.
Egy reggel szokatlan hidegre ébredt. Elgémberedett tagokkal mászott elő. Körülnézett – és rémülten visszabújt.
– Mi a csuda...?! – gondolta. – Úgy láttam, hogy odakint minden fehér!
Megint kikukucskált.
– Fehér! – állapította meg dideregve. – Akkor ez már a tenger! Vagy a sivatag!
Lépett egyet a fehérségben.
– Hű, de hideg ez a tenger!
Lépett még egyet.
– Hű, de hideg ez a sivatag!... És hol a reggeliző tálkám? Én hazamegyek – Megfordult, és csalódottan elindult visszafelé.
– Hohohó! Hova-hova, teknős koma? – hallatszott ekkor a magasból.
– Szeretnék hazamenni... – válaszolta megszeppenve a teknős, és felpillantott. Három piros orrú, jókedvű gömböc állt előtte. 
– Kérem... Maguk kicsodák?
– Hohohó! Hóemberek vagyunk! – húzták ki magukat a gömböcök.
–...Hó?... Mi az a hó?
– Hohohó! A hó a legfontosabb dolog a világon! A hó: betakar! A hó: öltöztet! A hó: hidegen tart! A hó: melegen tart! A hó: hófehér! A hó...
– Én nem szeretem a havat – döntötte el a teknős. Reménykedve megkérdezte: – Nem látták, kérem, a reggeliző tálkámat?
De a hóemberek nem látták a reggeliző tálkát. Néztek jobbra, néztek balra: – Hohohó! –, ám a tálka nem volt sehol.
– Mindennek vége! – gondolta a teknős, és keservesen sírni kezdett.
Ahogy ott sírdogál, egyszer csak egy meleg kéz érinti a hátát, s egy ismerős hang így szólítja: – Megvagy, te kis szökevény!
– Ez Nóri hangja! – dobbant nagyot a teknős szíve. – Hogy kerül kisgazdám ide, a világ végére?
– Meghoztam a reggelidet! – mutatta Nóri az ismerős tálkát. – Ebből ettél mindennap! De úgy bujkáltál a fűben, hogy sosem találtalak. Végre megvagy!
– Hát hol vagyok tulajdonképpen? – zavarodott meg a teknős.
– Itthon vagy! A nagy fa alatt!
Akkor látta a szökevény teknős, hogy nyár óta csak az otthoni nagy fa körül járt körbe-körbe. Annak a zöld lombja susogott a feje fölött nyáron, annak a tarka levele koppant a hátán ősszel, s annak a kopasz ágait látta, amikor beköszöntött a tél.
– Milyen kicsi a nagyvilág! – gondolta a teknős. Megreggelizett a tálkájából, aztán fáradtan visszamászott a jó kényelmes dobozába. Nem is mászott ki belőle soha többé!
 
Virágot lépő Kozma Viki



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy napfényes ország, úgy hívták, hogy Kertemburg. Itt élt Kozma Viki, a királylány. Selymes haja a földet söpörte, és amerre lépett, piros tulipánok, kék nefelejcsek meg sárga körömvirágok nyíltak a lába nyomán.
Kertemburg végében, a kerítésen túl kezdődött a szomszéd ország: Lovamburg. Ott élt Peti királyfi, a lovasiskola tulajdonosa, aki értette az állatok beszédét.
Peti királyfi minden délután odakönyökölt a két országot elválasztó kerítésre, és elnézte, hogyan sétál odaát a virágot lépő Kozma Viki. Egyet lép: előbújnak a tulipánok. Kettőt lép: kibukkannak a nefelejcsek meg a körömvirágok. Hármat lép: dalolni kezdenek a madarak. Még egyet lép: döngicsélésbe fognak a méhek.
Addig-addig nézegetett ott Peti királyfi, míg a szíve szépen megtelt szerelemmel. Elhatározta, hogy megkéri a tündérszép királylányt, legyen a felesége.
– Hozzámjössz-e, Kozma Viki? – akarta volna kérdezni.
– Hozzádmegyek, hozzádmegyek! – válaszolta volna a királylány, ám akkor arra repült a gonosz varázsló, vetési varjú képében.
– De nagy a barátság, de nagy az egyetértés! – károgta. – Majd adok én nektek esküvőt, meg lakodalmat! – azzal olyan sötétséget bocsátott a kertre, hogy Kozma Viki meg Peti királyfi még az orrukig sem láttak. Eltűnt a nap, megdermedtek a virágok, lehullottak a falevelek.
– Megpróbálok lépkedni – gondolta a királylány, de egy árva bimbó nem sok, annyi sem bújt elő a lába nyomán.
A gonosz varázsló, vetési varjú képében, akkor felszállt a legmagasabb fa ágára, és elégedetten elszunyókált.
– Mitévő legyek? – töprengett Peti királyfi. – Hogyan űzzem el a gonoszt?
– Hallgass rám, kisgazdám! – suttogta fülébe a lova. – Hiszen te érted az állatok beszédét! Kérd meg a méheket, lepkéket, madarakat, hogy kergessék el ők a rusnya férget!
Füttyentett egyet a királyfi: összegyűltek a méhek. Füttyentett kettőt: megjelentek a lepkék. Füttyentett hármat: leszálltak a madarak. Még egyet füttyentett, erre mind felröpültek, s úgy meglepték a vetési varjú képében bóbiskoló gonosz varázslót, hogy azt sem tudta mondani, hogy kár. A méhek marták, a lepkék csiklandozták, a madarak csípték. Menekült a gonosz varázsló, még a világból is kimenekült volna, csak hogy az irháját mentse! Soha többé nem látták Kertemburg meg Lovamburg tájékán.
Kisütött a nap, lombot hajtottak a fák, és Kozma Viki lába nyomán virágba borult a föld is.
– Hozzámjössz-e, Kozma Viki? – fordult akkor Peti királyfi a királylányhoz.
– Hozzádmegyek! – válaszolta a királylány.
Csaptak olyan lakodalmat, hogy még a kutyák is kacsacombot szopogattak. Még most is élnek, ha meg nem haltak!
 
Mese a zöld manóról



Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy zöld manó. A hűvösvölgyi Nagyrét melletti erdő legmagasabb tölgyfáján élt, egy elhagyott mókusodúban.
Előnyös lakhely! – gondolta minden reggel. – Köröskörül erdő, és a város is közel. Ha szükségem lesz egyszer egy kissámlira, vagy bármire, csak felülök az ötvenhatos autóbuszra, elmegyek a végállomásig, és ott megveszem magamnak!
Örömében, hogy ilyen jó dolga van, minden reggel eltáncolta a tölgyfa csúcsában a manótáncot. Olyan vígan ropta odafenn, hogy csak úgy rippentek-röppentek a falevelek, ripegtek-ropogtak a tölgyágak, pityegtek-potyogtak a makkok. Tánc után kedvenc csemegéit: zöld leveleket, zöld bogyókat, zöld terméseket gyűjtött, délután pedig a háza előtti kényelmes faágon üldögélt. 
Egy dolog háborgatta csak: odalent, a tölgy aljában mintha folytonosan csoszogott, mormogott, mocorgott volna valaki.
– Ki lehet az? Talán a szél? – nyugtalankodott zöld manó, de nem mászott le, és nem nézett utána, hogy honnan jön a zaj. – Maradok, ahol vagyok, abból nem lehet baj! – mondogatta magának. 
Így teltek a napok, hónapok.
Egy reggel aztán arra ébredt, hogy sajog a foga.
– Ó!
Másnap reggelre megduzzadt az ínye, és lüktetett az álla.
– Ó! Ó!
Harmadik reggelre akkorára dagadt az arca, mint a Kálvária-domb.
– Ó! Ó! Ó! Ez nem jó! Most mégiscsak le kell másznom, és el kell mennem a fogorvoshoz!
Nagy ímmel-ámmal ereszkedett le a fa törzsén. Akkor látta, hogy magas sziklahalom emelkedik a fája alatt.
– Ki csoszoghat ezeken a sziklákon? – gondolta csodálkozva. – Ma este meglesem!
Sietősen leevickélt a földre. Kigyalogolt az országútra, s ahogyan azt már annyiszor elképzelte, most valóban felült az ötvenhatos autóbuszra, és elzötyögött a végállomásig.
Gyalogosan vágott neki a városnak. Jól megbámulta a Budapest Körszállót, megszaglászta a benzinkutat, odasandított a Városmajori Gimnáziumra, aztán besétált a János-kórházba. Megkereste a fogászatot, és leült egy fehér padra.
Mindenféle emberek ültek már ott. Zöld manó rögtön felfedezett két másik manót is: egy pöttyöset meg egy csíkosat. A pöttyös olvasott, a csíkos fülhallgatón át zenét hallgatott.
Egy darabig csönd volt. Senki sem beszélgetett. Aztán: csissz-csossz, csissz-csossz, becsoszogott egy rövidlátó, ráncos sárkánynéni.
– Fabad egy kif helyet?... – kérdezte a pöttyös manótól, de az annyira belemerült a könyvébe, hogy meg sem látta sárkánynénit.
– Egy kif helyet, fiafkám... – fordult akkor sárkánynéni a csíkos manóhoz, de az annyira figyelt a zenére, hogy meg sem hallotta sárkánynénit.
– Ide tessék ülni, itt van hely! – integetett zöld manó.
Köfönöm, fiafkám – tottyant le sárkánynéni zöld manó mellé. Öreg vagyok, a műfogforomért jöttem...
– Én meg betömetem a fogamat.
– Aft okofan tefed, fiafkám!
Egymásra néztek, és elmosolyodtak. Később, amikor sárkánynéni már megkapta a műfogsorát, és a fogorvos a legkisebb műszerével kitisztította és betömte zöld manó fogát is, kettesben indultak hazafelé.
– Én az ötvenhatos autóbusszal megyek! – mondta a végállomáson zöld manó.
– Én is – válaszolta sárkánynéni.
– A Nagyrétig együtt utaztak.
– Én itt leszállok! – mondta zöld manó.
– Én is – válaszolta sárkánynéni.
– Átvágtak a Nagyréten. A legmagasabb tölgyfa alatt megálltak.
– Én odafent lakom, a fán! – mutatta zöld manó.
– Én meg idelent, a barlangban – válaszolta sárkánynéni.
Akkor látta zöld manó, hogy a tölgyfa alatti sziklahalom belsejében barátságos barlang bújik meg.
– Csak nem sárkánynéni csoszog, morog, mocorog idelent örökké?!
– Csak nem te ugrálsz odafönt minden reggel, édes fiam?! – és vered le nekem a falevelet, száraz ágat, kopogó makkot?!
Egymásra néztek, és olyat nevettek, hogy csak úgy zengett belé az erdő.
Másnap reggel zöld manó elégedetten nézett körül:
– Előnyös lakhely! Köröskörül erdő, és a város is közel! – aztán villámgyorsan lekúszott a fa törzsén, és a manótáncot már odalent járta el, sárkánynéni barlangja előtt. Aki nem hiszi, menjen ki a hűvösvölgyi Nagyrét melletti erdőbe, keresse meg a legmagasabb tölgyfát, és kérdezze meg zöld manót, hogy igazat meséltem-e!
 
ZSIRÁF ATYAFI

	Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy magányos zsiráf. Egy szép napon elhatározta, hogy megkeresi az atyjafiait, mivel még sohasem látta őket. Gyorsan legelt egy kis falombot, nyelt egy korty esővizet, aztán megtörölte a száját a fűben, és már indult is.
	Ment, mendegélt. Hamarosan találkozott egy gekkóval.
	– De szép foltos a bőröd! – örvendett meg a zsiráf. – Hasonlítasz rám! Lehet, hogy atyámfia vagy?
	– Meglehet – mosolygott a gekkó. – Tudsz falra mászni? – azzal hipp-hopp, felmászott a meredek kőfalra.
	– Megpróbálom! – rugaszkodott neki a zsiráf.
	Próbálkozott is, próbálkozott derekasan, míg végül lehuppant a fűbe, és jól megütötte magát.
	– Úgy látszik, mégsem vagy atyámfia – mondta csalódottan. – Te csak mássz a falra, én továbbmegyek!
	És továbbindult.
	Ment, mendegélt. Nemsokára találkozott egy keverékkutyával.
	– Szép foltos a bundád – kezdte a zsiráf óvatosan. – Mondd csak, szoktál falra mászni?
	– Nemigen! – vakkantott a kutya.
	– Akkor lehet, hogy atyámfia vagy!
	– Lehet! – lihegte a kutya. – Tudsz ugatni? – azzal hevesen ugatni kezdett.
	– Megpróbálom... – köszörülte a torkát a zsiráf.
	Próbálta is, próbálta derekasan, míg olyan csuklás jött rá, hogy csak úgy rengett a hasa.
	– Úgy látszik, te sem vagy atyámfia – nyögte keservesen.– Te csak ugass, én továbbmegyek!
	És továbbment.
	Ahogy ment, mendegélt, találkozott egy tehénnel.
	– Foltosnak foltos vagy, de szoktál-e falra mászni, vagy ugatni? – kérdezte tapasztaltan a zsiráf.
	– Á, dehogy! – nézett jámboran a tehén.
	– Akkor lehet, hogy atyámfia vagy! – reménykedett a zsiráf.
	– Minden előfordulhat – őrölte a szót a tehén. – Tudsz tejet adni?
	– Méghogy tejet adni? – gurult méregbe a zsiráf. – Hiszen én legény vagyok! Te csak adj tejet! Én megyek!
	Nem is ment, hanem csörtetett most már a zsiráf.
	– Lehet, hogy nincs is atyámfia! – mormogta dühösen.
	Ebben a pillanatban azt hallotta:
	– De szép foltos vagy!
	Körülnézett a zsiráflegény, de csak egy lombos fát látott.
	– Legelek egy kicsit, úgyis megéheztem – gondolta.
	Hát, ahogy ott legel, egyszer csak egy másik meleg orrot érint az orra! Az orr megmozdul, s alatta egy száj ismét azt mondja:
	– De szép foltos vagy!
	– Te meg szép kék vagy – rebegte a zsiráflegény, mert egy egészen kék valami nézett vele szembe. – Meg kell tőle kérdeznem, hogy szokott-e falra mászni, ugatni vagy tejet adni – gondolta, de ehelyett inkább azt kérdezte: – Nem baj, hogy sárga vagyok?
	– Egyáltalán nem – válaszolta a másik, és kilépett a lomb mögül.
	– Teremtőm! – dobbant nagyot a zsiráflegény szíve. – Egy igazi zsiráfleány! Milyen kecses, hosszú a nyaka, karcsú a lába, gömbölyű a mellkasa! Meg kell mondanom neki, hogy gyönyörű! – de ehelyett inkább azt mondta:
	– Ízletes ez a falomb.
	– Ó, rengeteg falomb van itt – nézett körbe a zsiráfleány. – Kettőnknek is elég!
	Így történt, hogy attól kezdve együtt legelésztek ők ketten. Mindennap legeltek egy keveset, de csak annyit, hogy másnapra is maradjon, utána esővizet ittak, aztán megtörölték a szájukat a fűben.
	Az atyafiakat nem keresték tovább, mert már nem voltak magányosak. Na, meg az idejük sem engedte, hisz nemsokára szép zöld zsiráfgyerekük született, és inkább őt dajkálták. Tán még most is dajkálják, ha azóta föl nem cseperedett!